Keresés

Vatican News
Krisztus második eljövetele Krisztus második eljövetele 

A vallások teológiájához: Jacques Dupuis SJ Krisztus-központú értelmezése

A vallások teológiájának alapvető kérdése a következő: Milyen a viszonya az emberiség vallási hagyományainak a hit alapjához, Krisztus elsőrendű misztériumához, nem pedig az Egyház misztériumához, amely már amabból ered. Vagyis az alapvető feladat: az egyház-központúságtól átmenni a Krisztus-központúsághoz.

P. Szabó Ferenc SJ sorozata - 5. rész

Ez a szemlélet megköveteli a vallási hagyományok vertikális viszonyának elmélyítését a világban jelen levő és cselekvő Krisztus misztériumához, eltérően az Egyházhoz való horizontális viszonytól. Ezt kísérelte meg Jacques Dupuis[1] belga jezsuita, aki felsorakoztatja és megrostálja a különböző megoldási javaslatok/perspektívák színes spektrumát: Isten-központú, Krisztus-központú, egyház-központú, és mindez inkluzív – exkluzív.

Exkluzív = egyedül a kereszténység igaz vallás, és minden más vallás követője ki van zárva az üdvösségből: ez volt a zsinat előtti hagyományos felfogás; inkluzív = jóllehet a katolikus Egyház az üdvösség egyedüli eszköze, átmenetileg más vallások is lehetnek eszközei ennek az üdvösségnek, mert „tükrözik” az igaz és a jó „magvait”.

Jacques Dupuis SJ Karl Rahner inkluzív paradigmáját tartja a legkiválóbbnak[2]. A német jezsuita egyrészt világosan állítja, hogy Jézus Krisztus Isten végleges kinyilatkoztatása és az abszolút Üdvözítő, másrészt nyitott annak őszinte elismerésére, hogy az emberiség és a különböző kultúrák történetében jelen vannak „isteni megnyilatkozások”, hogy „a kegyelem hathatós elemei” léteznek más (nem keresztény) hagyományokban, és ezeknek üdvözítő értéke van e vallások hívei számára.

Krisztus-központú krisztológia

Dupuis atya leszögezi: Isten, aki Jézus Krisztusban véglegesen kinyilatkoztatta magát (és Krisztus misztériuma) tehát jelen van és működik a nem keresztény vallási hagyományokban. De kérdés az, hogy hogyan? A vallások keresztény teológiájának ezt kell megvilágítani![3]

Dupuis krisztológiája tehát Krisztus-központú. De még pontosítja nézetét: Jézus Krisztus személye és műve áll a keresztény hit középpontjában. A keresztények vagy az Egyház megélt kereszténysége nem Krisztus.  Azt kell állítanunk, hogy Jézus Krisztus olyan központi és egyedülálló helyet foglal el a keresztény hitben, amilyet egyetlen vallás sem tulajdonít alapítójának. Az iszlám számára Mohamed közvetítő próféta, aki által Isten szólt, úgy mondhatjuk: az isteni üzenet letéteményese. A buddhizmus számára Gautama egy megvilágosodott, aki utat mutat, és ilyen értelemben nagy mester. A keresztények számára maga Jézus Krisztus misztériuma, és nem csupán üzenete áll a hit középpontjában. A kereszténységben a hírnök és az üzenet azonos. Tehát a kereszténység nem a „könyv vallása”, mint az iszlám, hanem egy Személy, Jézus Krisztus. Ez világos az Újszövetség könyveiben: Egyedüli Üdvözítő, Közvetítő, Isten teremtő és üdvözítő tervének és művének középpontjában áll: Ef  1,3–14; 3,5–7; Kol 1,16–20; 26–27; 2, 2; 1Tim 2,4–5; Jn 3,17; ApCsel 10,44–48. Az egyházatyák és a nagy zsinatok is ugyanerről tesznek tanúságot.[4]

J. Dupuis megjegyzi (211): a II. Vatikáni zsinat részben az egyháztanra koncentrált, amikor ad extra, a külsőkkel való kapcsolatairól tárgyalt (a világgal, más, nem keresztény vallásokkal). De vannak nagy krisztológiai szövegek is. A legfontosabb az előző adásunkban már hosszabban idézett GS 22.

„…Kétségtelen, a keresztény embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé.

 Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. (Vö. LG 16) Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt (vö. Róm 8,32), s minden ember végső hivatása azonos, isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz. (…)”

   A zsinat alatt VI. Pál többször hangsúlyozta, hogy az egyháztanban is vissza kell hajolni a forráshoz, Jézus Krisztus misztériumához: LG 1: Az Egyház Krisztusban mintegy szentség (alapszentség), az üdvösség egyetemes szentsége (LG 48; AG 1; GS 42 és 45.) Krisztus az Ős-szentség az Istennel való találkozásban, az Egyház mint alapszentség Krisztus szentsége. A zsinat tehát integrálta az újabb kutatásokat (Ed. Schillebeckx, O. Semmelroth) és így megtörtént a decentralizálás az Egyházról Krisztusra összpontosítva.

Az Újszövetség és a nagy keresztény hagyomány tehát Jézus Krisztust Isten és az emberi nem közötti egyetemes közvetítőnek vallja, rávilágítva a Megtestesülés és a húsvéti misztérium helyére az Atya örök üdvösségtervében. Az Atyaisten a saját képmására teremtett embert a megtestesült Ige az isteni életben való részesedésre szánta (megistenülés). Hogy a Fiúban fogadott gyermekei legyünk.  Ténylegesen a bűnös emberiség szabadítását („megváltását”) kereszthalála és feltámadása révén valósította meg.

Dupuis ismerteti Szent Anzelm elméletét, majd a tomisták és Duns Scotus pozitív nézetét a Megtestesülés céljáról (214–216). Ezután a scotusi irányt követő jezsuita Martelet nézetét idézi a Megtestesülés indítékáról. „A megtestesülés indítékát keresve nem a bűn feltételezéséből kell kiindulni (…), hanem a »fogadott fiúságból«; és magában az fiúvá fogadásban is a lényeg nem a megváltás mint olyan, hanem a megistenülés. (…)

Világos, hogy az egyházatyák pozitív szemléletéről van szó (görögök: theózisz = megistenülés; latinok: „csodálatos csere”): „Isten (Fia) emberré lett, hogy az ember Isten legyen = részesülhessen az isteni életben.” Ezt vallja a páli levelekre hivatkozva Teilhard de Chardin is, amikor az Egyetemes Krisztusról szóló vízióját vázolja.[5]

Dupuis  is Teilhard vízióját követi, amikor továbbgondolja a problémát: „De az Ige megtestesülésének, egyszeri, konkrét eseményének időbeli és térbeli partikularitása/részlegessége miatti botrány megmarad a világvallások követői szemében: Hogyan lehetne a (partikuláris) Názáreti Jézus egyetemes Üdvözítő? Ez kivehető még az egyházatyák gondolkodásából is. A bibliai kronológia szerint négyezer év választotta el Krisztust Ádámtól, ezért az atyák ezt kérdezték: miért jött Krisztus oly későn? Úgy magyarázták, hogy az emberiségnek fel kellett készülnie jövetelére. Manapság, amikor a modern tudományok a világ és az emberiség fejlődésének gigantikus távlatait nyitották meg, az említett magyarázat bizony nevetségesnek tűnik.[6] A kérdés még sürgetőbb – és az esemény részlegessége botrányosabb – még akkor is, ha a kérdést megfordítjuk: miért oly korán?”[7]

Dupuis továbbá a kultúrák és a vallási hagyományok sokféleségére is gondolva hangsúlyozza a Krisztus-esemény partikularitásának botrányát, amikor a Názáreti Jézus Krisztust az isteni üdvösség egyedülálló, egyetemes közvetítőjének valljuk. „A keleti vallások követői szemében a Megtestesülés, ahogy azt a keresztények vallják, soha nem tekinthető egyetemesnek. Az istenség avatáráiról (alászállásairól,megtestesüléseiről) szóló hindu tan nemde emberibbnek tűnik – végső soron istenibb – az isteni megjelenések sokasága erejében, amelyet alapelvként vallanak A kérdés egyre élesebben vetődik fel: Vajon védhető-e még napjainkban a Jézus Krisztus-eseménynek egyetemessége, amelyet a keresztények követelnek?  Elég-e ma azt mondani, hogy e követelés nem exkluzív (kizáró), hanem inkluzív?[8]  

Mi haszna van e megkülönböztetésnek?

Végső elemzésben a keresztény teológia hagyományos Krisztus-központúsága nem marad-e botránykő a nem keresztény kultúrák és vallások számára?”[9]

J.  Dupuis egy következő művében tovább elemezte ezt az égető kérdést, de betegsége, majd halála megakadályozta abban, hogy a Tanítóhivatal (Hittani Kongregáció felé) véglegesen tisztázza álláspontját.[10]  Befejezésül megemlítem, hogy II. János Pál pápa elismerően nyilatkozott Dupuis atya úttörő munkásságáról a nem keresztény vallások és a Krisztus által hozott üdvösség kérdésének tanulmányozásában.

 

[1] Jacques Dupuis SJ, Homme de Dieu, Dieu des hommes, utolsó fejezet: „Jésus Christ et les religions du monde”, 228–243. E kötet ismertetése: Bernard Sesboüé SJ, Les „trenteglorieuses” de la christologie (1968–2000), Lessius, Bruxelles, 2010, 350–352.

[2] Dupuis, i. m. 241–243. K. Rahner hosszan értekezik erről: A hit alapjai, 301, 333, 335–341. Dupuis is többször hivatkozik erre az összegző Rahner-műre.

[3]  Jacques Dupuis SJ, Homme de Dieu, Dieu des hommes, Introduction á la christologie, 241.

[4] Vö. Alois Grillmeier, Krisztus a keresztény hagyományban, Az apostoli kortól a Khalkedoni zsinatig, 451. Jesus Christus im Glauben der Kirche | Herder.de

https://www.herder.de › Religion & Theologie › Shop › Reihen –  Jézus a Krisztus az egyház hitében.

[5] Lásd Teilhard vízióját az Egyetemes Krisztusról, hozzá még Szent Ambrus, Pázmány Péter/Suarez/, Y. de Montcheuil krisztológiáját: Szabó Ferenc SJ, „Krisztus fénye”, 166–172 és 395–397; itt további utalások.

[6] Az egyetemes evolúcióra gondoljunk, az Ősrobbanástól eltelt 13-15 milliárd évre, és a nooszféra további fejlődésére, a planétizáció/globalizáció ismeretlen kalandjára…

[7] Jacques Dupuis SJ, Homme de Dieu, Dieu des hommes, Introduction á la christologie, 219.

[8] Vö. Patsch Ferenc fentebb jelzett tanulmányát:

Patsch Ferenc SJ A VALLÁSOK MINT KRISZTUS KEGYELMÉNEK ... www.sapientia.hu/hu/system/files/Krisztus_kegyelme_strukturai.pdf

[9]  J. Dupuis tovább elemezte ezt az égető kérdést egy következő művében:Vers une théologie chrétienne du pluralisme religieux, 1997. Ebben a Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció dokumentuma (Notificatio, 2001) félreérthető kijelentéseket talált.

[10]Lásd még Jacques Dupuis (jésuite) — Wikipédia https://fr.wikipedia.org/wiki/Jacques_Dupuis_(jésuite)

P. Szabó Ferenc sorozatának 5. része
26 július 2019, 10:47