Keresés

Vatican News
Vallásközi párbeszéd az Arab Emírségekben Ferenc pápával Vallásközi párbeszéd az Arab Emírségekben Ferenc pápával 

Krisztus és a nem keresztény vallások - harmadik rész

Van-e üdvösség az egyházon kívül? A II. vatikáni zsinat fontos krisztológiai gondolatokat vett át az egyházatyák - előző adásunkban összefoglalt - tanításából. Most közelebbről megvizsgáljuk a Krisztus egyetemes üdvözítő küldetésére vonatkozó zsinati dokumentumokat.

P. Szabó Ferenc SJ sorozata - 3. rész

Az Egyházról szóló, Lumen gentium k. konstitúció (14; 48..) a Szentírásra hivatkozva tanítja: „Üdvözítő Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember közt: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért.” (Vö. 1Tim 2,3–5; Mt 28,19–20) Krisztus az egyetlen üdvözítő. (1Jn 4,14; ApCsel 4,12) Ezeket a hitigazságokat egyöntetűen vallja a keresztény hagyomány. Jézus halála és feltámadása az üdvösség forrása; a keresztség révén részesednünk kell húsvéti misztériumában, és így az Egyház tagjává kell válnunk. (Jn 3,5; Mk 16,15–16)

De mi történik azokkal a milliókkal, akiknek nem hirdetik az Evangéliumot, akik Krisztusról nem hallanak, és nem keresztelkednek meg, vagy akik még az Igaz Istent sem ismerik fel?

A II. Vatikáni zsinat nagyon optimista választ adott e kérdésre a Lumen gentium 16. pontjában– részben visszahajolva az egyházatyák tanításához: „Elnyerhetik az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus Evangéliumát és Egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. (LG 16)

P. Nemeshegyi Péter jezsuita teológus ezt a szakaszt így magyarázza: „Jézus Krisztus, a megtestesült Istenfia, minden ember egyetlen üdvözítője, az egy közvetítő Isten és az emberek között. De éppen azért, mert minden emberért lett emberré, halt meg és támadt fel, ennek a központi üdveseménynek hatása minden emberre kiterjed. A Szentlélek már mindig ott van és munkálkodik az emberek szívében. A benső vonzására adandó alapvető válasz az ősbizalom aktusa: bízunk a mindent átölelő Ősirgalomban. Erre a bizalomra buzdítja sok nem keresztény vallásos irat követőit. Ezzel a mindent átkaroló Ősirgalommal egybefolyó ember lesz szeretetteljessé. A „teremtés művei” közül főképpen a másik ember védtelen arcával való találkozás fedezteti fel az emberrel, hogy „csak a szeretet számít”. Ha a Szentlélek ösztönzését követve egybefolyik ezzel a mindeneket mozgató szeretettel, akkor az Isten élete buzog már benne.”[1]

Egy másik, mai teológus, Gustave  Thils  a Lumen Gentium előbb idézett 16. pontját magyarázva többek között ezeket írja: „A zsinati atyák szerint a pogány vallások tekinthetők úgy, mint megkezdett építkezések (pierres d’attente), mint előkészületek az üdvösségre. Ügyelve arra, nehogy ellentmondjanak Isten egyetemes üdvözítő akarata következményeinek, már a régi keresztény írók különféle elméleteket dolgoztak ki, hogy olyan megoldást adjanak »a pogányok üdvössége« problémának, amely tiszteletben tartja a hit minden szempontját. Úgy gondolták, hogy a nem keresztény vallások és bölcsességek lelki kapcsolatban vannak az isteni Logosszal, az ősi hagyománnyal, a bibliai kinyilatkoztatással, ami ipso facto (a ténynél fogva) bizonyos értéket és üdvös hatékonyságot adott nekik. Ezek az elgondolások elevenen maradtak a századok során, a keresztény szerzők korról korra átvették őket. Így optimista légkört teremtettek a nehéz és súlyos téma meg-megújuló reflexióinak. Ezt az optimizmust fellelhetjük abban az elméletben, amely a nem keresztény vallásokban az  »isteni pedagógia« jelét látja. E gondolatot megtaláljuk például Alexandriai Kelemen írásaiban.” - Persze, régebben is és az újabb korban is, voltak szigorúbb, pesszimistább nézetek (például az ún. „dialektikus teológia” képviselőinél).

Gustave Thils felteszi a kérdést: „Vajon ezt az alternatívát kell-e felállítanunk: hitetlenség és tévedés, avagy út és »megkezdett építkezés«? Az igazat megvallva, mind a patrisztikus írások, mind a legújabb tanulmányok alapján túl kell haladnunk ezen az alternatíván, és szigorúan Isten egyetemes üdvözítő akarata átfogó távlatában kell keresnünk a megoldást. Ebben az átfogó értelmezésben a kereszténység, a zsidóság és más vallások szerves kapcsolatban jelennek meg az egy és egyetlen üdvtörténeten belül.”[2]

 A II. vatikáni zsinat tehát integrálta az egyházatyák tanítását: Krisztus és Egyháza szükséges az üdvösségre, a nem keresztény vallások előkészületnek tekinthetők a teljes krisztusi kinyilatkoztatáshoz. De már részben előbbre is lépett az újabb krisztológiai és egyháztani kutatásokat követve a nem hívők és nem keresztény vallások hívei üdvözülésének kérdésében. Láttuk, hogy a Lumen Gentium 16. pontjában, miként az Ad Gentes 3. és 11. pontjában is a zsinat magáévá tette az „ige magvairól” szóló meglátást, és azt a gondolatot, amelyet Cezáreai Euszebiosz óta „az evangélium előkészítése(Praeparatio evangelica) kifejezéssel jelölnek. Ugyanakkor egyes zsinati dokumentumokban még továbbra is megmarad – bár kicsit módosítva – a régi egyház-központú szemlélet,[3] amelyet a Cipriántól eredő maxima rögzített: „Extra Ecclesiam nulla salus. (Az Egyházon kívül nincs üdvösség.”)

   A most elemzett időszerű teológiai kérdést továbbgondolta a 2004-ben daganatos betegségben elhunyt Jacques Dupuis belga jezsuita (1923–2004), a római pápai Gergely Egyetem egykori professzora. Dupuis elmélyítette a vallási pluralizmus teológiáját, és így igyekezett megalapozni a vallásközi párbeszédet, amelyet napjainkban annyira sürget Ferenc pápa.  Ez a teológia nem a hitetlenek üdvössége problematikájával, hanem elsősorban a nagy vallásokkal foglalkozik: azt keresi/kutatja, hogy mi a jelentése/jelentősége ennek a történeti ténynek: Istenhez több út vezet az egyetlen isteni üdvösség-tervben. Az Egyház ma megtapasztalja a vallási pluralizmust, amellyel most már mindig számolnia kell. A mai teológusok felvetik a kérdést: vajon ez a tényleges pluralizmus nem utal egy alapelvi pluralizmusra (un pluralisme de principe), amely megfelelne Isten titokzatos akaratának? Anélkül, hogy meg akarnák ismerni a vallási formák okát (raison), egyszerűen értelmezni akarják a tényleges pluralizmust Isten egyetemes üdvözítő szándéka fényében.

  E pluralizmus és a vallásközi párbeszéd teológiai alapja ténylegesen a megtestesült Ige üdvrendje, amely egy tágabb üdvrend szentsége: ez egybeesik az emberiség vallási történetével, amely egyszerre az ember Abszolútum-keresésének története (misztika!) – ezt az Abszolútumot hívjuk Istennek –, és ugyanakkor az Isten ember-keresésének története. Isten sohasem hagyta el az embert; ez a kettős keresés már üdvösségtörténet.

A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű dekrétuma alkalmazta az egyházatyák tanítását, akik az „ige magvairól” (semina verbi) beszéltek a nagy pogány vallásokkal kapcsolatban, utalva a görög filozófia kincseire. Nemcsak az igazság, jóság, szentség magvairól van szó, amelyek a jóakaratú emberek lelkiismeretében/szívében lakozhatnak (vö. LG 16), hanem arról a pozitív gazdagságokról, amelyek jelen vannak a nem keresztény vallásokban mint konstitutív/alkotó elemek, akár a mítoszok és szimbólumok tanáról, akár a rítusokról és lelki/vallási gyakorlatokról legyen szó.

Ebben az összefüggésben vetik fel a kérdést: milyen jövő vár a vallásközi párbeszédre? Először is: e párbeszéd elindulása sokat köszön a II. Vatikáni zsinat tanításának. A nagy lendület egyesekben aggodalmakat keltett: vajon mindez nem fenyegeti-e a keresztény identitást? Vajon nem kockáztatja-e például az Egyházak egységét? Ellenkezőleg így is érvelhetünk: a vallásközi párbeszéd csak sürgetőbbé teszi a keresztények egységét, hogy túljussanak a történelmi megosztottságon. Igaz, a római Tanítóhivatal attól tart, hogy a vallásközi párbeszéd is a tanbeli relativizmushoz vezet, és fékezi az Egyház állandóan sürgető missziós tevékenységét. Ezt tanúsítja a Dominus Iesus, a Joseph Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció 2000-ben közzétett nyilatkozata.[4]  Megvan ugyanis a kockázata annak, hogy sokan ezt gondolják: Minden vallás egyformán érvényes út Isten felé.  Azonban már 1991-ben II. János Pál Redemptionis missio kezdetű körlevele megmutatta, hogy a pozitív ítélet a nem keresztény vallásokról egyáltalán nem csökkenti Isten népe missziós lendületét.

A vallásközi párbeszéd újdonsága egybeesik az emberiség planetáris korával. Ez a párbeszéd esélyt jelent a világméretű civilizáció kialakulásának jövője szempontjából. Századok óta első ízben több vallás (képviselője) hajlandó túllépni régi viszályán, lemondani a hódítás és uralkodás akarásáról, hogy az emberiség sürgető problémáinak megoldását szolgálja. Másrészt az emberiség tudatában van, hogy sorsa a saját kezében van. Valóban a tudományos és technikai vívmányoknak köszönhetően a modern ember képes veszélyeztetni az emberi nem túlélését, amint erre Hirosima figyelmeztetett. A fenyegetés ránehezedik az emberi fajra, miként a mérhetetlen haladás pusztító (perverz) következményei, amely haladásnak jótéteményeit is élvezzük. Előbb vagy utóbb a káros hatások lerombolhatják a környezetet elannyira, hogy lehetetlenné tesznek minden életet a földön. Ez a magyarázata annak, hogy Ferenc pápa annyira sürgeti a vallásközi párbeszédet számos megnyilatkozásában.

 A vallásközi párbeszéd jövője csak úgy biztosított, ha nem csukódik önmagára, hanem megnyílik a humanizálódás és planetizáció távlatai felé. Az emberiség a második világháború után egy bizonyos etikai konszenzusra jutott, amelynek kifejezése az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948). A vallásoknak újra tudatosítaniuk kell az emberi személy jogos vágyakozásait/törekvéseit. És megfordítva: a modern etikai észnek minden haszna megvan abból, ha meghallgatja a vallási hagyományok bölcsesség-leckéjét.

 Röviden: szemben a fenyegető jövővel, amely káoszba sodorhat, sürgető szükség van egy nagy, globális (átfogó, egyetemes) etikára, amely egyaránt merít a vallások morális tanításából és a világi etikából. A vallásközi párbeszéd esély a világközösség jövője számára, ha minden vallás hallgat az egyetemes emberi lelkiismeret hívására (vö. LG 16).

Szabó Ferenc sorozatának 3. része

[1] Vö. Nemeshegyi Péter SJ kommentárját:

http://www.tavlatok.hu/49_elottiek/tavlatok44.htm#Jeezus_udv

[2] Gustave Thils, „Ceux qui n’ont pas reçu l’Evangile”, in L’Eglise de Vatican II, tome II, Cerf, 1966, Unam sanctam 51b, 669–679.

[3] Jean- Marie Glé SJ, Un théologien moderne: Claude Geffré OP (1926–2017) NRT, janvier–mars 2018 (tome 140) 107–117. – Jacques Dupuis SJ, Homme de Dieu – Dieu des hommes, Introduction á la christologie, Cerf, Paris, 1995, 40–43, 213–222.

[4] DOMINUS IESUS - www.katolikus.hu - Magyar Katolikus Egyház

uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=149

23 július 2019, 16:01