Cerca

Vatican News
Márai Sándor (1900-1989) Márai Sándor (1900-1989) 

Harminc éve hunyt el Márai Sándor. Emlékezés a kassai Ulyssesre

A vándor, hazátlan emigráns magyar író csak a kommunizmus bukása után, 1990-ben kapta meg a posztumusz Kossuth-díjat. Akkor elkezdődött az életműsorozat hazai kiadása és hihetetlen sikere a külföldi fordításokkal. A letűnő náci totalitarizmus és a hazát megszálló kommunista diktatúra „határán” szánta el magát az emigrációra. Sem Itáliában, sem Amerikában nem talált otthonra. Naplóiban elmondta az emberi létezésről, Európa és Magyarország tragédiájáról vallott nézeteit.

P. Szabó Ferenc SJ

Naplóiban elmondta az emberi létezésről, Európa és Magyarország tragédiájáról vallott nézeteit. Az emigráns „homo viator”-nál a hontalanság megélt metafizikája az emberi sors paradigmájává változott. Pár éve ezt fejeztem ki                                               

 A kassai Ulysses c. négysorosomban:

                    Egyszer mosolygott csak: csecsemőkorában

                    hazátlanul bolyongott a nagyvilágban

                    a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága

                    mint Ulyssesnek halála lett hazája.

    Idén, február 22-én volt 30 éve, hogy - felesége és fogadott fiuk halála utáni keservében - 89 éves korában önkezével vetett véget életének.

         Márai, a homo viator átvándorolt világnézeteken, kultúrákon, vallásokon, kereste az élet értelmét. Amikor nemcsak éles, kritikus eszére, hanem szívére is hallgatott, megsejtette a transzcendenciát, valami ’Mást’. A San Gennaro vére című regénye fülszövege idézi az élete vége felé járó, régóta öngyilkosságra gondoló hős vallomását: „Mindig újra megkísért a gyanakvás, hogy a tapinthatón és érzékelhetőn túl van valami ’más’ is. Lehet, hogy ez csak rögeszme. Az is lehet, hogy csak gyávaság. De így igaz, hát leírtam…”

   A Harminc ezüstpénz az árulásról szóló tervezett regény előtanulmánya, igazában Jézus-esszé a Júdás-regényhez. A „film” csak a könyv felénél mozdul meg, amikor Jézus megkezdi nyilvános működését és Júdás a színre lép. Márai a Szentíráson kívül felhasznált számos profán forrást is. De nem mint történész vagy exegéta, vagy teológus, hanem mint szépíró közelít Jézus személyének titkához. A költői beleélés és az emberi szenvedéssel együtt-érző szíve segítette  abban, hogy megközelítse az Irgalom megtestesülését. Az emberiség számtalan arcot alkotott magának Jézusról. A megváltáskereső Márai is megalkotta a magáét. Jézusa nem azonos a nagy Egyház krisztológiájának Istenemberével, nem a ’hivatalos’ Jézus-arc az övé. Mégis a hívő keresztény is megilletődve olvassa az író vallomását arról a szerinte egyedül hiteles Jézus-arcról, amelyet a megváltást kereső, kétségbeesett ember alkot meg. Az Isten viszonya az emberhez, az emberrel egyesülő Isten félelmes titka Jézusban jelenik meg. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás: megrendített egy életérzést.”

   Márai Naplói tanúsítják, hogy állandóan olvasta az antik és modern gondolkodókat, filozófusokat és természettudósokat, a század derekán divatos egzisztencialistákat, és vég nélkül írta naplójegyzeteit. Bírálta, joggal, egyes „hívők” babonás, torz istenképét. Sokszor reflektált nagy gondolkodók istenhitére, és vizsgálta, hogy mit is hisz ő maga. Márai hitt az emberi személyiségben, a személy méltóságában, önmagában, a gondolatban, a szépségben, főleg az Életben. „Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké.(A delfin visszanézett, 22). Részben Nietzschét és Rilkét követve csak ezt a földi életet hitte, bár szomjazott valami örököt. „A halált – mint a világegyetemet – nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs ’értelme’. Csak van, mint a föltétlen tények, értelem nélkül.” (Napló, 1976-1983, 114.) Amikor a nyugati irodalom felbomlásáról elmélkedik, megjegyzi: „hit nélkül nincs irodalom” Majd így folytatja: „Pascal még hitte, hogy az emberi szív a megismerési képesség egyik legfőbb szerve, mint az értelem, aztán a látás, hallás, tapintás és ízlés. Az ember nemcsak értelmével, hanem szívével is felfedezi a tünemények és térfogatok értelmét…így hitte. Pascal nagy költő volt, nemcsak tudós: a szívével is gondolkozott, amikor a számok és a végtelen törvényeit kutatta” (Föld, föld, 209.)

  Pontosítsunk: Valójában Pascal az istenmegismerés, nem pedig a fizikai világ megismerése kapcsán beszél „szív”-ről. Ezt a sajátos intuíciót – miként Prohászka is Bergson nyomán – a francia gondolkodó megkülönbözteti az okoskodó értelemtől, vagyis egy bizonyos racionalizmus egyoldalúságára hívja fel a figyelmet. Mert a szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer. ( A franciában szójáték:„Le coeur a ses raisons que la raison ne connait pas”). Ez egyébként ágostoni gondolat: mivel Isten maga a Szeretet, a szeretet az a szem, amellyel „megláthatjuk” = valamiképpen megismerhetjük Őt. Márai túlságosan az eszére hagyatkozott, racionalista volt. Bár másutt rokonszenvvel idézi az intuíciót hangoztató Bergsont, amikor a racionalista Bertrand Rusellt bírálja, és a misztika lehetőségét nem zárja ki: „Bergson szava villan fel: az értelem nem az egyetlen lehetőség a metafizikai valóság megközelítésére.” (Napló, 1976-1983, 126.)

   Amikor Jézus történetéről eszmélődött, Márai is megsejtette a nagy Titkot. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás, megrendített egy életérzést.” A keresztény hit lényege ez: Jézus meghalt bűneinkért és feltámadott, örök életet adott. Márai hitt az Életben, bár az örök életben nem tudott hinni. Reméljük, hogy a „végső éjszakában” amikor egyik én-je nem tudta, mit tesz a másik, nem a semmibe zuhant, hanem az isteni Irgalom karjába, aki ezt mondotta. „Én vagyok a Feltámadás és az Élet.”

11 július 2019, 14:01