Harminc éve hunyt el Márai Sándor. Emlékezés a kassai Ulyssesre

P. Szabó Ferenc SJ

Naplóiban elmondta az emberi létezésről, Európa és Magyarország tragédiájáról vallott nézeteit. Az emigráns „homo viator”-nál a hontalanság megélt metafizikája az emberi sors paradigmájává változott. Pár éve ezt fejeztem ki                                               

 A kassai Ulysses c. négysorosomban:

                    Egyszer mosolygott csak: csecsemőkorában

                    hazátlanul bolyongott a nagyvilágban

                    a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága

                    mint Ulyssesnek halála lett hazája.

    Idén, február 22-én volt 30 éve, hogy - felesége és fogadott fiuk halála utáni keservében - 89 éves korában önkezével vetett véget életének.

         Márai, a homo viator átvándorolt világnézeteken, kultúrákon, vallásokon, kereste az élet értelmét. Amikor nemcsak éles, kritikus eszére, hanem szívére is hallgatott, megsejtette a transzcendenciát, valami ’Mást’. A San Gennaro vére című regénye fülszövege idézi az élete vége felé járó, régóta öngyilkosságra gondoló hős vallomását: „Mindig újra megkísért a gyanakvás, hogy a tapinthatón és érzékelhetőn túl van valami ’más’ is. Lehet, hogy ez csak rögeszme. Az is lehet, hogy csak gyávaság. De így igaz, hát leírtam…”

   A Harminc ezüstpénz az árulásról szóló tervezett regény előtanulmánya, igazában Jézus-esszé a Júdás-regényhez. A „film” csak a könyv felénél mozdul meg, amikor Jézus megkezdi nyilvános működését és Júdás a színre lép. Márai a Szentíráson kívül felhasznált számos profán forrást is. De nem mint történész vagy exegéta, vagy teológus, hanem mint szépíró közelít Jézus személyének titkához. A költői beleélés és az emberi szenvedéssel együtt-érző szíve segítette  abban, hogy megközelítse az Irgalom megtestesülését. Az emberiség számtalan arcot alkotott magának Jézusról. A megváltáskereső Márai is megalkotta a magáét. Jézusa nem azonos a nagy Egyház krisztológiájának Istenemberével, nem a ’hivatalos’ Jézus-arc az övé. Mégis a hívő keresztény is megilletődve olvassa az író vallomását arról a szerinte egyedül hiteles Jézus-arcról, amelyet a megváltást kereső, kétségbeesett ember alkot meg. Az Isten viszonya az emberhez, az emberrel egyesülő Isten félelmes titka Jézusban jelenik meg. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás: megrendített egy életérzést.”

   Márai Naplói tanúsítják, hogy állandóan olvasta az antik és modern gondolkodókat, filozófusokat és természettudósokat, a század derekán divatos egzisztencialistákat, és vég nélkül írta naplójegyzeteit. Bírálta, joggal, egyes „hívők” babonás, torz istenképét. Sokszor reflektált nagy gondolkodók istenhitére, és vizsgálta, hogy mit is hisz ő maga. Márai hitt az emberi személyiségben, a személy méltóságában, önmagában, a gondolatban, a szépségben, főleg az Életben. „Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké.(A delfin visszanézett, 22). Részben Nietzschét és Rilkét követve csak ezt a földi életet hitte, bár szomjazott valami örököt. „A halált – mint a világegyetemet – nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs ’értelme’. Csak van, mint a föltétlen tények, értelem nélkül.” (Napló, 1976-1983, 114.) Amikor a nyugati irodalom felbomlásáról elmélkedik, megjegyzi: „hit nélkül nincs irodalom” Majd így folytatja: „Pascal még hitte, hogy az emberi szív a megismerési képesség egyik legfőbb szerve, mint az értelem, aztán a látás, hallás, tapintás és ízlés. Az ember nemcsak értelmével, hanem szívével is felfedezi a tünemények és térfogatok értelmét…így hitte. Pascal nagy költő volt, nemcsak tudós: a szívével is gondolkozott, amikor a számok és a végtelen törvényeit kutatta” (Föld, föld, 209.)

  Pontosítsunk: Valójában Pascal az istenmegismerés, nem pedig a fizikai világ megismerése kapcsán beszél „szív”-ről. Ezt a sajátos intuíciót – miként Prohászka is Bergson nyomán – a francia gondolkodó megkülönbözteti az okoskodó értelemtől, vagyis egy bizonyos racionalizmus egyoldalúságára hívja fel a figyelmet. Mert a szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer. ( A franciában szójáték:„Le coeur a ses raisons que la raison ne connait pas”). Ez egyébként ágostoni gondolat: mivel Isten maga a Szeretet, a szeretet az a szem, amellyel „megláthatjuk” = valamiképpen megismerhetjük Őt. Márai túlságosan az eszére hagyatkozott, racionalista volt. Bár másutt rokonszenvvel idézi az intuíciót hangoztató Bergsont, amikor a racionalista Bertrand Rusellt bírálja, és a misztika lehetőségét nem zárja ki: „Bergson szava villan fel: az értelem nem az egyetlen lehetőség a metafizikai valóság megközelítésére.” (Napló, 1976-1983, 126.)

   Amikor Jézus történetéről eszmélődött, Márai is megsejtette a nagy Titkot. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás, megrendített egy életérzést.” A keresztény hit lényege ez: Jézus meghalt bűneinkért és feltámadott, örök életet adott. Márai hitt az Életben, bár az örök életben nem tudott hinni. Reméljük, hogy a „végső éjszakában” amikor egyik én-je nem tudta, mit tesz a másik, nem a semmibe zuhant, hanem az isteni Irgalom karjába, aki ezt mondotta. „Én vagyok a Feltámadás és az Élet.”