5 éve jelent meg a pápa Laudato si’ enciklikája – P. Harsányi Pál Ottó sorozatának 2. része
P. Harsányi Pál Ottó OFM - Róma
A környezetetika vagy ökológiai etika a katolikus teológiában
A bűnbeesés leírása a Teremtés könyvének harmadik fejezetében sorra veszi a teljeskörű ökológiára is jellemző hármas kapcsolatrendszert. Az első emberpár elrejtőzik Isten elől (vö. Ter 3,9-10), Ádám Évára hárítja a felelőséget, aki őt a tiltott fa gyümölcsével kínálta (vö. Ter 3,11-12), a férfi uralkodik feleségén, aki pedig őszintén vágyakozik utána (vö. 3,16b). Az anyagvilággal való kapcsolatuk sem lesz többé harmonikus, hiszen a férfi verejtékkel keresi a kenyerét (vö. Ter 3,17), a gyermeket szülő asszony kínjai pedig megsokasodnak (vö. Ter 3,16a). A három irányban megnyilvánuló kapcsolat szerves egységben degradálódik vagy éppenséggel fejlődik (vö. Caritas in veritate, 28; Laudato si’, 120). A környezetetika vagy ökológiai etika a katolikus teológiában és gondolkodásban az Isten, ember és teremtés kapcsolati hálójába illeszkedik, erre utal a teljeskörű ökológia elnevezés. Ferenc pápa az emberi szív egységének drámai következményeiről így ír: „Amikor a szív valóban nyitott a világot átfogó közösségre, semmi és senki nincs kizárva ebből a testvériségből. Következésképpen az is igaz, hogy a közöny vagy a kegyetlenség a világon élő többi élőlénnyel szemben valamiképpen mindig arra is kihat, ahogy a többi emberrel bánunk. Szívünk csak egy van, és ugyanaz a nyomorúság, amely rávesz egy állat bántalmazására, hamarosan megmutatkozik a többi személlyel való kapcsolatban is” (Laudato si’, 92).
A természetpusztítás nem kizárólag, sőt nem elsősorban technológiai, hanem erkölcsi kérdés
Az egyház társadalmi tanításának a környezet- és klímavédelemre vonatkozó megfontolásai közül a legfontosabb az, hogy a természetpusztítás nem kizárólag, sőt nem elsősorban technológiai, hanem erkölcsi kérdés. Nem elegendő kevésbé szennyező gazdasági tevékenységet folytatni és környezetkímélő járműveket használni. A fejlett technológia nagy érték, de önmagában nem elegendő. A bibliai és a keresztény hagyomány mindig is foglalkozott a szeretet parancsának társadalmi hatásaival, a szociális igazságossággal. A rendszerezett társadalmi tanítás azonban XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájával indult 1891-ben. Ennek a mérföldkövet jelentő dokumentumnak a 100. évfordulójára jelent meg II. János Pál Centesimus annus kezdetű enciklikája, amely a fogyasztói szemlélet, a konzumizmus és a felelőtlen környezetpusztítás közös okát egy antropológiai tévedésben látja (vö. CA 37). A természetes erőforrások felhasználását, a világ átalakítását, egyfajta „újjáteremtését” ugyanis megelőzi a természeti erőforrások egyetemes rendeltetése, ami az emberhez méltó élethez való jogból, és végső soron Isten akaratából származik. A társadalmi tanítás a Rerum novarum-tól kezdve védi, kezdetből kora szocializmusával szemben a magántulajdonhoz való jogot, ami az emberi szabadság, a család és az autentikus emberi önmegvalósítás alapja. Ez a jog azonban nem korlátlan, hiszen a nagyobb közösség, sőt a teljes emberiség javát is kell szolgálnia. A kettő egyensúlyának és belső arányainak megtalálása és érvényre juttatása nehéz, de kulcsfontosságú feladat.
A teremtett világ azonban nemcsak az ember túlélése miatt, hanem önmagában is értékes
A környezet-, illetve teremtésvédelem három egymásra épülő értéken nyugszik. A legnyilvánvalóbb a biológiai természet ún. eszközértéke, vagyis az ökoszisztémák integritásának megóvása azért, hogy az ember egészséges és biztonságos környezetben élhessen. Ezt az értéket a Tanítóhivatal térben és időben is kiterjeszti amennyiben a javak egyetemes rendeltetését is hangsúlyozza a magántulajdon védelme mellett, illetve felette (vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 69; Az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma - ETTK [olaszul: 2004, magyarul: 2008], 460., 482., 484. pontok). Az időbeli kiterjesztés a jövő generációk életfeltételeinek a biztosítására van tekintettel, egyfajta generációk közötti szolidaritást jelöl ki. A Földet nemcsak örököltük, hanem még inkább unokáinktól kaptuk kölcsön (vö. ETTK 459, 466-467, 477). A teremtett világ azonban nemcsak az ember túlélése miatt, hanem önmagában is értékes. Erre az önértékre a tudós, a művész és a hívő ember is rácsodálkozik. A tanítóhivatali megnyilatkozások közül elsőként II. János Pál 1987-ben megjelent Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikája mutat rá a belső rend értékére (vö. SRS 34). A természeti környezet eszközértékének egyfajta kiterjesztése az esztétikai vagy rekreációs érték, amely az embert a szó szoros értelmében vett létfeltételek biztosításán túl lelkében újítja meg, pihenteti, boldogítja és így teljessé teszi. Ez a tulajdonság, a szépség értéke a teremtés beteljesülés-értékére, vagy pontosabban a keresztény hitben értelmezett végső, eszkatológikus céljára utal. Az Istennel megvalósuló teljes közösségben a végidőkben nemcsak az ember, hanem a teremtett világ egésze is részt fog venni. Minden, amit ebben a világban egymásért és környezetünkért teszünk nem vész kárba, hanem része a megváltás titkának. Isten ilyen értelemben is munkatársául hívja az embert, aki ezáltal még inkább önmaga lehet. A megváltás kozmikus dimenziójáról szólnak Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének következő sorai: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,19-21).
A természeti környezet és benne az ember javát nem szembeállítani, hanem egységbe kell fonni
A természeti környezet megóvása, a sérülékeny emberi élet védelme és a szociális igazságosság előmozdítása szorosan összetartoznak. A három terület kapcsolatainak és belső arányainak megértése és megfelelő védelme már korántsem ilyen egyszerű. Az egyik véglet a szélsőséges emberközpontúság, vagyis a túlzott antropocentrizmus, amely az erőforrások rövidlátó és felelőtlen kihasználáshoz, a klímavédelem figyelmen kívül hagyásához, és így egyfajta erkölcsi relativizmushoz, a „minden mindegy” frusztrált gondolkodásmódjához vezet (vö. Laudato si’, 23-26; 68-69; 115-123). A túlzott ökocentrizmus, az ún. mélyökológia pedig tagadja az egyes létezők közötti lényegi, létrendbeli különbséget. Az élettelen dolgok, a növények, az állatok és az ember a létből különböző mértékben részesülnek, és így értékrangsor állítható fel közöttük. Ez a belső rend nincs egyiküknek sem a kárára, de mégis fontossági sorrendet állít fel a felelős cselekvés számára. A keresztény kinyilatkoztatás az embert szellemi természetű, halhatatlan lélekkel és személyes természettel rendelkező teremtményként látja, akit Isten önmagáért akart (vö. Gaudium et spes, 24). Az ember és a teremtett világ emberen kívüli része közötti lényegi, ontológiai különbség tagadása teljességgel idegen a keresztény hittől és erkölcsi tévedésekhez vezethet akkor, ha például az állatok védelmére embertársaink testi-lelki integritásának megóvásánál nagyobb hangsúlyt fektetünk. A természeti környezet és benne az ember javát nem szembeállítani, hanem világos határvonalak és az értékrendbeli különbségek tiszteletben tartásával integrálni, egységbe fonni kell. A kereszténység a két terület belső összefüggéseire, arányaira és harmóniájára mutat rá, azt igyekszik életre váltani. A Laudato si’ kezdetű enciklika is ezt a látásmódot emeli ki:
„Még várat magára egy olyan új szintézis kialakítása, amely felülmúlja az utóbbi századok hamis dialektikáit. Maga a kereszténység, hűségesen identitásához és a Jézus Krisztustól kapott igazság kincséhez, mindig újragondolja és új módon fejezi ki önmagát. Párbeszédet folytat az új történelmi helyzetekkel, és ilyen módon arra törekszik, hogy örök újdonsága ismét láthatóvá váljon” (LS 121).
