A magyar diaszpóra katolikus közösségei a nemzetpolitikában – interjú Szili Katalinnal
Somogyi Viktória - Vatikán
„Senki nem vonhatja kétségbe az egyház közösségmegtartó erejét, amelyet betölt és mindig is betöltött” – állapította meg Szili Katalin, aki jelenlegi megbízatása részeként a nemzetpolitika egyes területeivel is foglalkozik. „Számos közösséggel találkoztam, amelyeknek a templom jelentette azt a közösségi élményt, még kisebbségben vagy diaszpórában élő közösségként is, amelyik segített az identitás megőrzésében. Azoknak a történelmi építményeknek a felmérése és megőrzése, amelyek a közösségi létet biztosították, nagyon fontos” – hangsúlyozta a politikus a beszélgetésben. A magyar diaszpóra fontos szeletét alkotják a katolikus közösségek világszerte. A jelenlegi nemzetpolitikában elfoglalt helyükről, szerepükről, valamint eddigi vatikáni látogatásairól, a pápákkal való találkozásairól beszélgettünk a miniszterelnöki főtanácsadóval.
Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió mikrofonjánál Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadót. Elnök Asszony, a nemzetpolitika terén már korábban parlamenti házelnökként is figyelmet fordított a határon túli magyarok helyzetére. Jelenleg a nemzetpolitika egy része is a feladatkörei közé tartozik. A magyar diaszpóra egy fontos részét alkotják a nyugat-európai és a tengeren túli katolikus közösségek. Vannak-e olyan személyes, meghatározó élményei, amelyek ezekhez a közösségekhez kötődnek, és mély nyomot hagytak Önben?
Szili Katalin: Igen, számos észak-amerikai és dél-amerikai élményem is van a látogatásaimból. Ami a legfontosabb a közösségekkel való találkozásomnál: olyan találkozásom soha nem volt, hogy egy templomban ne vettem volna részt misén vagy istentiszteleten. Nyilván számomra, mint római katolikus és hozzáteszem hívő római katolikus számára talán a katolikus közösség még fontosabb, de természetesen az egyháznak azt a közösség megtartó erejét, azt hiszem, hogy senki nem vonhatja kétségbe, amit betölt és mindig is betöltött. Számos olyan közösséggel találkoztam, amelyek számára pontosan a templom jelentette azt a közösségi élményt még kisebbségi vagy diaszpórában élő közösségként is, amelyik segítette az identitás megőrzését.
A Kárpát-medencében is igaz ez, hiszen a rendszerváltozások előtt az egyház volt az, amelyik – én úgy szoktam fogalmazni némi parafrázissal, hogy – átcipelte a túlsó oldalra ezeket a katolikus vagy református vagy protestáns közösségeket, hiszen ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy részben azt, ami az identitás megőrzését segíti, a nyelv, a kultúra, a hagyományok megőrzését támogatta. Másrészt pedig, ha felteszi az ember egy akár diaszpórában, akár a Kárpát-medencében határon kívül élő ember számára, és aki a magyar nemzethez tartozik, hogy milyen nyelven szokott álmodni, vagy milyen nyelven szokott imádkozni, mindenki erre azt válaszolja, hogy magyarul. És számunkra ez a fontos.
Úgyhogy én innen is csak megköszönni tudom a katolikus papoknak, valamennyi egyházi személyiségnek, rangtól függetlenül, hogy ebben, a közösségépítésben és az identitás megőrzésében mindig is élen jártak. Itt tennék egy másik kitételt, szerintem a XXI. században is nagyon fontos, hiszen pontosan azt az erkölcsi építőkövet jelenti az egyház üzenete, ami ma az embernek kell ahhoz, hogy ebben a világban biztosan meg tudja őrizni nemcsak a hitét, nem csak a morális alapállását, hanem egyszerűen azt, hogy eligazodjon a világban, hogy egy nyugodt, biztonságos életet tudjon a magáénak, ebben az egyház, mint kötőerőnek a szerepe, azt gondolom, hogy megkérdőjelezhetetlen.
Jelenleg a nemzetpolitikában milyen szerepet töltenek be ezek a közösségek, illetve milyen szerepet szánnak ezeknek a közösségek?
Szili Katalin: Azt gondolom, és itt fontos kiemelnem, hogy 2010 óta egy új időszámítást is élünk, hiszen a nemzetpolitikában egy olyan időszakot éltünk meg, amiben 2010-ben a nagy ecsetvonásokat már a jogalkotással megtettük. Meghoztuk azokat a jogszabályokat, amelyek az állampolgárság megszerzését, a választójog biztosítását a határon kívül élők számára, vagy akár a közösségeink számára az autonómia kérdését biztosítják. Ebben a jogalkotás segítette azt, hogy legyen egy nemzeti minimumként egy olyan együttállás, amiben ma már mindenki egyetért. Ezt segítette tovább az a fajta nemzetpolitika, amit Orbán Viktor miniszterelnök úr vezette kormány képvisel – és nyilván ebben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes urat is meg kell említenem, aki a nemzetpolitikáért felel –, amit az Alaptörvényben rögzített is. Kifejezetten azt fogalmazta meg az Alaptörvény, hogy felelősséget visel Magyarország a határon kívül élő magyarságért, ez egy minőségi különbség ahhoz képest, amit az Alkotmány előzőleg megfogalmazott, hiszen azt mondta, hogy Magyarország felelősséget érez a határon kívül élőkért.
Azt gondolom, a kedves hallgatóknak sem kell külön ecsetelnem, hogy mi a különbség, valamit érezni, az mennyire szubjektív, vagy felelősséget viselni, az mennyivel ellenőrizhető és a hétköznapi tevékenységet jelenti. És ehhez képest mára már olyannyira együtt áll a nemzet, ami azt gondolom, hogy Trianon óta nem volt. Tehát ez egy teljesen új időszámítás a XXI. században a nemzet életében, és pontosan ezért óriási figyelmet kapnak a diaszpórában élők. Ezt az intézményrendszer, a támogatási rendszer is biztosítja, és most már talán fogalmazhatnék úgy, hogy a finomhangolásokat végezzük. Ahogy ezt szerkesztőasszony nagyon jól tudja, azoknak a történelmi időkben megalkotott építményeinknek, amelyek a közösség számára a közösségi létet biztosították, a felmérése és megőrzése is nagyon fontos kérdés.
Miben látja e katolikus közösségek, templom és plébánia közösségek erejét és miket tekint legfontosabb aktuális problémáiknak?
Szili Katalin: Azt gondolom, az egyik legfontosabb kérdés az, hogy a globális világunk olyan értékválságot él meg, amiben az egyház szerepe kitüntetett kell, hogy legyen. Ebben a katolikus egyház számomra is fontosan talán külön kiemelendő.
A másik fontos kérdés, hogy ebben az értékválságban még inkább oda kell fordulnunk azokhoz a tanokhoz és ahhoz az erkölcsi biztonságérzethez, amelyeket az egyház vall. Ha már a világban talán az emberi kiszolgáltatottság és kitettség miatt a biztonság az egyik legfontosabb kérdés, ebben az egyház szerepe óriási, hogy miként tudja közvetíteni azt az értékvilágot, ami a természetes emberi értékekből fakad. Most csak hadd említsem, hogy a férfi, férfi, a nő, nő, és azt az értékvilágot, amit egyébként kétezer éve ez a föld megél. Ebben úgy hiszem, hogy az egyháznak kitüntetett szerepe van, hogy önmagát is megújítsa. Ferenc pápa szerintem nagyon jó, kiválóan biztosítja ezt és annyira közülünk való típus, hogy Ő ezt a missziót kiválóan tudja teljesíteni: hogy ebben a mai kiszolgáltatott, kitett világban [az egyház] egy XXI. századi erkölcsi nívót és felelősséget adó legyen, mert senki más nem fogja tudni ezt biztosítani. A politika sem, nem is feladata. És azt a fajta kultúrát, ami visszavezet bennünket egy olyan morális és értékvilágba, ahol az emberek szilárd hite biztosítja az egymáshoz fordulást, túllép az individualizmuson, azt hiszem, hogy ezek kulcskérdések. Ezért az egyik legfontosabb az egyháznak, önmagának a megújulása. Megtalálni azokat a modern eszközöket, amelyekkel el tud jutni a fiatalokhoz is. És harmadrészt nyilván a legfontosabb azt kijelenteni, hogy ezt csak és kizárólag az egyház képes biztosítani és visszavezetni az emberiséget oda, hogy észre vegye: ilyen erkölcsi alapok nélkül nem létezhet az emberiség és önmagában az egyes ember sem.
A nemzetpolitika szempontjából ezek a templomközösségek, egyházi közösségek, legyenek azok katolikusok vagy más keresztény felekezetekhez tartozók, milyen értéket jelentenek?
Szili Katalin: Azt gondolom, hogy az identitás megőrzését kell kiemelnünk. Itt két dolog van. Egyrészt, a hit, mint eszköz az identitás megőrzéséhez. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, ma már ennek a hitnek a megőrzése célként is jelentkezik. Ahhoz, hogy egy közösség meg tudjon maradni, fontos, hogy mind a kettő egymást kiszolgálva, de egymást feltételezve is meg tudjon maradni azért, hogy mi nemzetként is ebben a világban egy olyan színt jelenítsünk meg, amit csak mi tudunk, tehát a magunk egyediségében. Ahhoz az egyházra is szükség van, hogy a közösségeink megmaradjanak. Ha a közösségeink megmaradnak, azzal fogjuk tudni biztosítani azokat a jogokat, amelyeket egy akár diaszpórában, akár nemzeti kisebbségi közösségben élő kárpát-medencei közösség a saját tagjaiért meg tud tenni. Ebben elévülhetetlen szerepe és érdeme van az egyháznak.
Hogyan igyekszik a nemzetpolitika biztosítani e közösségek tovább élését? Itt jelentős problémák vannak, mert ezekben a közösségekben kihalóban van a második világháborús, az 56-os és a későbbi kivándorlási hullámok generációja. Persze a karrierjüket külföldön folytató fiatalok bekapcsolódnak és revitalizálják ezeket a közösségeket, mégis szükség van arra, hogy a nemzetpolitika is felkarolja ezeket, az egyházon túl. Hogyan próbálja ezt tenni?
Szili Katalin: Azt gondolom, hogy részben azok a projektek, amiket kifejezetten a nemzetpolitika visz, például a Kőrösi Csoma Sándor program, a Petőfi Sándor program, a Julianus program. Említhetném azokat a feladatokat is, amelyekben egyrészt a magyar egyetemisták, ösztöndíjasok számára biztosítjuk, hogy segítsék az ott élő közösségeinket. De hozzáteszem, hogy voltak már olyan projektek is, ahol az egyházak számára biztosítottuk, hogy különböző plébánosokat, tiszteleteseket vigyenek ki. Ugyanezzel a gonddal küzd a magyar egyház is. Egyszerűen olyan paphiány van, amiben nyilvánvaló, hogy szívesen biztosítanánk papokat pontosan azért, amiről beszéltünk, hogy az egyháznak a közösség megtartásában elévülhetetlen szerepe van.
Hadd említsek egy példát. Most éppen egy nem távoli múltban, Párizsban jártunk a kolléganőmmel. Ott is felmerült, hogy van egy 180 négyzetméteres apartman, templom, amit biztosítanának, és nem tudom, mióta nem találnak már plébánost, aki azt a ma még maradék közösséget, amelyet ott kellene szolgálni, ezt meg tudja tenni. Nyilvánvaló, hogy nekünk ehhez alkalmazkodva kell az egyházzal együtt megtalálni azokat a lépéseket, amiben nyilván nem egymás rovására, hanem egymást segítve részben a közösségi létet, részben a hitéletet támogatni tudjuk.
De említhetném emellett még azokat a támogatási formákat is, amelyekkel különböző egyházi, kulturális programokat segítünk, hiszen ezeket például össze is kapcsolják. Amerikában, pontosan Miamiban voltam, az ottani református közösségben, ahol március tizenötödikét együtt ünnepeltük. Bizony-bizony a templomukban gyönyörű szép ünnepélyt varázsoltak, ahol a fiatalok, azok az apróságok, akik most járnak általános iskolába, hétvégi magyar iskolákban tanult egyházi és világi énekeket, verseket szavaltak. Tehát ez egy gyönyörű kooperáció, amiben a legfontosabb, mindegyikünk célja az, hogy a magyar nemzet nyerjen vele.
Most, a diaszpóra kérdései után visszatérve egy kicsit a politikai karrierjéhez, többször járt a Vatikánban, és találkozott a pápákkal. Felidézné ezeket az emlékeit?
Szili Katalin: Talán két olyan emléket szeretnék említeni, ami számomra meghatározó volt. Az első élményem II. János Pálnál egy hivatalos látogatáson volt, aminek kapcsán utána kérdezték tőlem, hogy milyen volt Őszentségével találkozni. Azt válaszoltam, hogy ez olyan, mintha Szent Péter előszobájába jártam volna. Ez egy olyan élmény, amit azt gondolom, hogy ember nem érhet meg.
Volt egy élményem II. János Pállal, szegény már nem élt, amikor a temetésen részt vettem Mádl Ferenc elnök úrral. Amikor Őszentsége koporsóját a gárdisták a vállukon vitték, és a bazilika óriási ajtaján besétáltak vele, egyszerűen elkezdtek a könnyeim potyogni, ami számomra akkor megmagyarázhatatlan volt, mert az ember ilyet a hozzátartozójával érez. Az egy olyan fantasztikus erő volt számomra!
Volt alkalmam találkozni XVI. Benedekkel is. Ezek mind fantasztikus élmények. A pápa az egyetlen ezen a világon, aki valami olyat képvisel az ember számára, amiben mindig találkozik azzal a földöntúli valósággal, ami számára a hitéből is fakad.
Még egyet el kell mesélnem. Volt még egy olyan találkozóm II. János Pállal is, amiről még talán nem nagyon beszéltem. Házelnök koromban, ugye én akkor szocialista párti voltam, de mindenki tudta rólam, hogy egy hívő katolikus vagyok. Annak idején, még 1977-ben a pécsi bazilika Corpus Christi kápolnájában adott össze a pécsi vikárius. De ez csak egy megjegyzés volt a részemről. Az európai házelnökökkel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, úgyhogy amikor létrehoztuk a házelnökök európai szervezetét, az első elnöke, mivel rotáció volt, én voltam. Abban az időben kereszténydemokrata elnök volt Cukjati elnök úr Szlovéniában, Hrušovský elnök úr Szlovákiában és az osztrák házelnök Kohl elnök úr, aki szintén kereszténydemokrata volt. Életem egyik nagy élménye volt, hogy a három házelnök úr felhívott telefonon, hogy elmennék-e velük a Vatikánba Őszentségéhez látogatóba.
Úgyhogy bár a protokoll szerint a házelnököt nem nagyon fogadja a pápa, csak a miniszterelnököt, a köztársasági elnököt, mi négyünket együtt fogadott egy találkozón, tehát egy ilyen regionális kooperációban. Ezek nekem óriási élmények voltak, és meg kell, hogy mondjam, meghatározó élmények, és valahol egyfajta belső szilárdságot biztosítanak az életemben. Akkor is, hogyha igazán hirtelen, valami nagyobb kérdésben nehezen tudok eligazodni – zárta interjúját Szili Katalin.
