A kudarcról, avagy a későbbi vereségről – P. Vértesaljai László jegyzete

P. Vértesaljai László - Vatikán

Miért, mi történt? – kérdezheted.

Meghalt. Elszáradt.

Becsülettel elismerem, hogy kudarcot vallottam. Valahogy vereséget szenvedtem. Nehéz volt elfogadni, küzdöttem is becsülettel s mindent megtettem, hogy megmaradjon a Fa, de legyőzött. Úgy jártam, mint az öreg halász, aki miután partra-vonta a húsa-vesztett óriás-halát, csendben így szólt a fiúhoz: „Legyőztek, Manolin. Alaposan legyőztek”. A fiú így felelt: „Ő nem győzött le, a hal nem”. Az öreg halász pontosított: „Az igaz, a hal nem. Csak később”.

Erről a későbbről szólnék.   

Mert nem azonnal jön a vereség. Egy kicsit később. De egyszer csak megjön és ott van. Megáll és megmarad.

A vereséget ilyenkor kikerülhetetlenül el kell fogadni. Még ha csak később, de akkor is. Mert így lehet tovább menni. Az elfogadott vereséggel. Nem is ember az, aki nem ismeri ezt! A vereség teszi az embert. Pontosítok. Az elfogadott vereség teszi.

A tiéd hogyan történt a Fával? – kérdezhetsz ismét.

Tavasszal, a nagy esők után. Éppen egy éves volt a Gingko februárban, meg is locsoltam a születésnapján. Aztán minden nap kijártam hozzá, amikor egyre többet kezdtek beszélni egy bizonyos kínai vírusról. Rajtad úgysem fogna! – mondtam neki. Rajtad semmi sem fogna! – pontosítottam és megsimogattam a gyűrött, mérgeszöld levelecskéket, ahogy szépen kibontakoztak eredeti visszafogottságukból. A nagy esőket követően több napra nem is kellett utána nézni, mert elég nedves volt minden. Mindenfelé sarjadt az élet, bolondul nőtt a fű. Éppen ez lett a baj. Amiről nem tudtam.

Mert kertészek jöttek, alkalomra fölfogadott ukránok, vagy románok, akiknek kávét szoktam vinni. Hogy kedvük legyen a kerthez, benne a Fához.

S egyszer csak fölsivított a benzinmotoros kerek fűkasza és elkezdték a fűnyírást. Alaposan dolgoztak, csak éppen szakértelem híján. A kis gingko tövét is körbe kaszálták, körbe és körbe. A sárga műanyag drót, mely ilyenkor szédülten körbeforog, feltépte a kicsi fa kérgét, belemart a testébe, hullott a fűszál és a gingko kéreg-bőre, szabályos mélyedést vájva körbe és körbe.

Ezt csak pár nappal később láttam. A lombja még susogott, nem is sejtettem semmit. Csak amikor megjelentem a 16 literes kannámmal és öntözni kezdtem, vettem észre a bajt. Nagyon megijedtem, de aztán fölbátorodva felcsaptam fa-felcsernek. Házunk betegápolóitól fehér gézt kértem és bekötöttem a gingko sebét. Feltétlen jószándékomban hoztam volna valami kenőcsöt is, de éreztem, hogy a gingko másként működik. Hagytam és rábíztam a saját nedveire, ami ott középen azért tovább áramolhat alulról fölfelé és abban bíztam, hogy a kötés alatt előbb-utóbb friss kéreg sarjad.

Egy beteget nem lehet csak úgy magára hagyni. Esténként a rádióból megjövet azonnal kimentem hozzá, vízzel vagy anélkül, de mindig valami jóféle szóval. Mert hát beszéltem hozzá és bíztatgattam. Nem is hiába, mert egy-két nap elteltével egyre jobban sarjadtak a levelek és én ujjongtam.

Ekkor jött hozzánk a jezsuita kúria új delegátusa, akit a generális atya nevezett ki hozzánk. Holland és ráadásul botanikus: P. Johan Verschueren. Éppen a kertben találkoztunk. Odajött a fához, megszemlélte és kíméletlen keménységgel kijelentette: „Ennek a fának vége!”.

Majdnem gorombán elkergettem, de helyette csak álltam, csak álltam, valahogy úgy, mint ahogy egy anya hallja a rossz hírt a beteg gyermekéről, egy pokróc, de őszinte orvostól. P. Johan meg is magyarázta tudományosan, mint egy igazi jó holland botanikus.

Ekkor kezdtem igazán harcolni a gingkoért. Reggelente is kimentem hozzá, délután is, tébláboltam körülötte és ügyetlenkedve egyre csak bíztatgattam. Nem is hiába, mert összeszedte magát. A kötést hagytam és a botanikus elöljárómnak sem engedtem meg, hogy hozzányúljon. Aztán a kezdeti siker után lassan feladta a Fa. Rügyei visszahúzódtak, levelei töpörödni kezdtek, majd fonnyadtan leperegtek. Még ekkor sem hagytam abba, pláne nem az imádságot. Mert imádkoztam érte az Élet Urához, aki nagy jóságában a teremtés harmadik napján mindenféle zöldellő növényeket sarjasztott. Először meglehet, éppen ilyen gingko bilobát.

Ennek a kudarcnak immár két hónapja. Mert jött a félelmetes római nyár és nagyjából két hónapja nem esett, csak zuhog és éget a napfény.

A szobámból nézve az egyetlen vigasz, hogy időnként kicsi madárkák szállnak rá és onnét csiporásznak mindenfélét. Ma délután alaposan szemügyre vettem. Állja a nagy meleget, de már nem hajlik, hanem roppanva törik. Úgy száraz, mint a korhadt öreg fák.

Csendben kérdeztem tőle: Hozhatok neked egy kistestvért? A kerti szél sürgetésére mintha bólintott volna. Most már csak az égető nyár múltát várom. Bocsánatot kértem tőle, s tudom, nem haragszik. A fűkaszás kertészekre sem.

Amikor az öreg halász negyednapra hazavetődött a csontváz halával, otthon arcra borulva aludt el és oroszlánokkal álmodott. Én most fákról álmodnék. Páfránylevelű fákról…