Keresés

Vatican News
2020.01.16 Nota di P. Vértesaljai László sj sul carcere visitato da papa Francesco A Gyűjtőfogház a Tiberis mentén... 

„Muzulmán vagyok, de nem jó” egy találkozás margójára - P. Vértesaljai jegyzete

Az utca harmadán járok, amikor a támfalba épített cikcakkos, szűk és meredek lépcsőről szinte elém zuhan egy fiatalember. Az utolsó pillanatban visszahőkölünk egymástól, ő a falnak támaszkodik és mozdulatlan marad. Szemében riadalom, kezében egy félig telt, két literes nagy Coca-Colás üveg. Szótlan meredünk egymásra, majd tétován tovább indul előttem, a Trastevere felé. Megvárom, míg vagy 20 méterre ér és én is elindulok…

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán

Január közepén, egyik vasárnap, szikrázó napsütésben sétálok a trasteverei városrész San Crisogono ókeresztény bazilikája felé. Persze azzal a szándékkal, hogy leszálljak az első századok világába, egy kis hittel teli fényért. Szombat éjjel viharos tramontana, azaz hegyen-túli szél kerekedett és kifújta az Urbs fáradt levegőjét, közel jöttek még a távoli hegyek hófödte-hószagú csúcsai is. A Trastevere, a Tiberis túlsó partja külön világ Rómában! Mindig is az, mióta a Város-lakók, még az Apostolok előtti időkben, a Tiberisen túljöttek és a folyó mentén ék-alakban megtelepedtek. A Tiberis sziget hídja gondoskodott a kapcsolatról. A trasteverei Szűz Mária templom a város egyik ősi, máig méltóságteljes, mozaikos bazilikája, kicsit lejjebb a Szent Cecília bazilika jelzi a korai császárkorba benyúló, máig ható jelenlétet.  

A vatikáni negyed, a Borgo és a Trastevere világát egy nyílegyenes utca, a Via della Lungara köti össze, mélyen a rakparton futó forgalom alatt. Az utca harmadán járok, amikor a támfalba épített cikcakkos, szűk és meredek lépcsőről szinte elém zuhan egy fiatalember. Az utolsó pillanatban visszahőkölünk egymástól, ő a falnak támaszkodik és mozdulatlan marad. Szemében riadalom, kezében egy félig telt, két literes nagy Coca-Colás üveg. Szótlan meredünk egymásra, majd tétován tovább indul előttem, a Trastevere felé. Megvárom, míg vagy 20 méterre ér és én is elindulok. Lassan kocogunk, de még a lépteink is töprengenek. Valami van ebben a véletlenszerű találkozásban! – bátorkodom bizonytalanul a kósza gondolat ösvényén előre, mire látom, a Coca-Colás rám-toppanó alak megáll. Visszafordul és rám néz, de valahogy tovább tekint és látszólag elszállnak a gondolatai. Semmit nem értek, ugyanakkor homályosan érzem, hogy nem kell félnem. Melléje érek és köszöntöm, mintha a Szent Péter téren lennénk: Buon giorno! Visszadzsornóz ő is, és állunk, keresve ennek az okát. Egy idő után szemét a fejem fölött a távolba rögzíti. Lassan én is odafordulok. Nagy sárga épület az utca túlsó oldalán, arca a Tiberisre néz, homlokzatán öles betűkkel: Carcere giudiziario, magyarul Gyűjtőfogház. Egyszerűen és érthető nyelven: börtön. „Most szabadultam – mondja – már négy napja, de mindig visszajövök. Vissza kell jönnöm. Mindig leesek ide…”. Fürkészi az arcom, szondázza, hogy miként fogadom. A meglepetésemen túl azonban erősebb az őszintesége keltette bizalmam. Ezt – gondolom – látja a szemeimen, érzi a gesztusaimon. Próbálom a rács mögé képzelni magam, ahogy ő ott élhetett. „Három és fél évet adtam… – mondja, s elakad – három és fél évet adtam az életemből”. Megremeg a hangja és látom, hogy ez a nagydarab ember, mennyire gyönge. Nem testileg, hiszen épp elég erős. Gyönge, mert bántja és rágja valami.

Nem faggatom, inkább a szememmel bíztatom. Neki pedig beszélnie kell, mert súlyos a terhe. Végül kiböki: „Rapina! Quattro anni. Rablás! Négy év!”. Ahogy kimondja ezt, hátradől, neki a rakpart falának és mintha oldódna benne valami. A beállt csöndet azzal töröm meg, hogy bemutatkozom. Név szerint és nem kamuból. Hogy magyar jezsuita vagyok a Vatikáni Rádióból. Erre előveszi az olasz fényképes azonossági kártyáját. Huszonhat éves, egyiptomi fiatalember. Abdullah…

„Fél évvel hamarabb kiengedtek, mert…” – itt elhallgat –, „mert jól viselkedtél” – folytatom, mire lecsavarja a Coca-Colás üveg kupakját. „Igyam meg az egészet!” – mondja hálától felhevült hangon és zsebeit kiforgatva mutatja, hogy egyebe sincs, csak a Cola és az igazolvány. Cola helyett őt fogadom el. Megölelem. Úgy, de úgy kapaszkodik belém, mint egy gyermek. Nem is akar elengedni és csak később látom, hogy hátam mögé rejtőzve akarta kipislogni sírását. „Azt hittem először, maga amerikai” – mondja kicsit később. „No, és most csalódtál?” – kérdek vissza, mire megint kedveskedni akar: „Egyszer jártam Budapesten, két éjszakára Bécsből. Tudja, öt évet dolgoztam Németországban és onnét jöttem ide Itáliába…”

A rapina, a rablás fekete madara azonban megint felbukkan benne, a börtönre néz, fejét csóválja. Érzem, bánat van benne, de feloldozás még nincs. Viszi a terhét, görgeti maga előtt és botladozik a tegnapjával a mában. „Mohamedán vagy?” – kérdem tőle, magam is meglepődve kérdésem egyenességén. „Igen, igen!” – válaszolja hevesen, s ő is tudja, hogy ez most hitvallás. Súlyos csönd telepszik ránk, már régóta állunk a fal mellett. Abdullah lassan rázni kezdi a fejét. Egyre hevesebben és mind meggyőzőbben, mígnem megszólal: „Muzulmán vagyok, de nem jó. Nagyon nem jó!!! ” Erős szavaira még a járókelők is megfordulnak. Elakadok, mivel – bár a Koránt olvastam – az iszlám lelkiséget nem ismerem annyira, hogy annak a módján segítsek neki. Így csak azt jelzem, hogy a „Magasságbeli ezt biztosan tudja”. Sűrűn bólogat. Egyiptomra gondolok, a piramisokra, a koptokra, Áigüptosz, Egyiptom ősi, eredeti névadó népére, a koptokra, akik felvették Krisztus nevét, a tengerpart képe is fölvillan a közelmúltból, aztán a Félhold, a pergő homokszemek… és megint a Lungara. „Uram – kezdek fohászkodni –, megérintetted ezt az embert. Vigyázz rá, vidd előre, egyenesen az élete útján. Kérlek, szabadítsd meg a terhétől, és vezesd őt haza, ahol a Nílus folyik és évente kétszer kiönt, megtermékenyítve a földet …”

A San Crisogono bazilika belseje az eredeti oszloprenddel
A San Crisogono bazilika belseje az eredeti oszloprenddel

Búcsúzáskor – ügyetlenül, mert ezt nem lehet elég jól csinálni –, egy kis pénzt adok neki ennivalóra a Cola mellé, aztán továbblódulok a Crisogono irányába. Két órát töltök lent egyedül az ókeresztény altemplomban. Egykor bezárják a bazilikát, kitessékelnek a trinitárius atyák. Kifelé jövet a sekrestyében meglátok egy művészettörténeti leírást épp az értékes altemplomról és amikor előveszem a pénztárcám, látom, éppen az a pénz hiányzik, amit odaadtam. A trinitárius atya, százhárom kulccsal a kezében, látja az üres tárcám és a szomorú arcom, a kezembe nyomja a könyvet s mondja: Ajándék! Gratis!

A templom előtt tűz a napsugár, a falnak támaszkodom, a románkori szép harangtorony fölvezeti a tekintetem a Magasságbeli felé. Naná, hát persze, Abdullahra gondolok! Rábízom, a Mindenség Urára. Máris kezébe vette a dolgokat…    

[ Audio Embed P. Vértesaljai László jegyzete egy találkozás élményéről ]                                      

16 február 2020, 12:32