Cerca

Vatican News
A magányos cédrus A magányos cédrus 

„A Magányos cédrus” - Száz éve hunyt el Csontváry

1908 novemberében nyílt meg Budapesten a városligeti Iparcsarnokban Csontváry képkiállítása. Előző évben a zseniális festő párizsi kiállításával már híressé vált. Abban az évben festette meg „Magányos cédrus” című remekművét, amelyet amolyan „önarcképnek” is tekinthetünk.

P. Szabó Ferenc

Csontváry művészetének utolsó szakasza 1907-től 1909-ig tart. Libanonban, a Szentföldön, Marokkóban és ismét Itáliában alkot ezekben az esztendőkben. A két cédrus, főleg a „Magányos cédrus” vallomás: kiemelkedik a tájból, ágai szertenyúlnak. A tomboló viharok megtépázták, de nem tudták megtörni erős törzsét. A szabálytalan formájú fa betölti az egész képteret; eltörpülnek mellette a háttérben látható hegyek.

Hosszú utat tett meg idáig a „megszállott” azóta, hogy a Tátrában hallotta az égi hangot: „Te leszel a világ legnagyobb napút (plein air) festője, nagyobb Raffaelnél.” A Tátrától Rómáig, Taormináig, Görögországig és Libanonig kalandozva 1880-as sugallatát akarja megvalósítani. Belemerül a „teremtő fejlődésbe”, mintegy azonosul a teremtésben működő energiával; „Isten segítségével” ellesi a „napúttávlat” titkát. A megvilágítás szürrealisztikus kezelésével kifejezi a valóságfelettit, a természetfelettit. E kifejezés új teremtés: a valóság így alakul annak égi másává. Egyik kiváló kritikusa, M. Brion írja: „A Magányos cédrus elragadóan érzékelteti a fa magányosságát. Ez a művész egyéniségét fejezi ki, utal élete magányosságára. Ma is érezzük belőle fájdalmát; pedig rendületlenül hitt magában és zsenijének művészi teremtőerejében. Ez a festmény egy hatezer éves cédrus képének majdnem szürrealista ábrázolása, amint valószerűtlen magasságból tekint le a föld és a vizek végtelenségére.” (Csontváry-emlékkönyv, 1976, 287.)

Másik kritikusa, Németh Lajos írta a cédrusokról: „Világszemlélete, megalomániás öntudata, borzongó magánya, szimbólumot felidéző és szimbólumot teremtő fantáziája, páratlan kompozíciós készsége és varázsos színlátása formálódott bennük lenyűgöző, kifinomult és ugyanakkor barbáran nyers művé. Művészi ereje miatt e kép a piktúra legnagyobb termékei közé tartozik.”

Csontváry Kosztka Tivadar kicsit kusza önéletrajzi írásaiban a lángész titkát boncolgatja. A Pozitívumban ezt írja a művészi teremtésről: „Tehetséges művész az, aki az élő perspektívát meg tudja csinálni. És ez a minimum az, amit ma a mozgó képekkel szemben lehet követelni. (…) A nagy művész az, aki Isten ihletésével újat képes teremteni, aki minden lépésnél Isten útját, a pozitívumot látja.” Később következik az a szakasz, amelyet Huszárik Zoltán Csontváry című filmje nyitányának szánt. (Huszárik e filmjét a tragikus sorsú Latinovits Zoltán emlékének ajánlotta, akit még korábban a főszerepre szánt.): „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondtam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásomban, kényelemben és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. [. . .] Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével. [. . .] a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem. Így a magányban szép csendesen, ma már őszbe borult fejjel azon gondolkozom, mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, mikor hatalommal, anyaggal terhelten a mennyországba úgysem juthat senki sem.  Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a földön?”

1881 húsvétján jár Rómában. A Vatikáni Múzeumban Raffael alkotásait szemlélve is ezt ismétli: „Nekem nagyobbnak kell lennem Raffaelnél!” A Szent Péter-bazilikában megtalálja az egyik német gyóntatót, P. Bauert, akinek címét a Felvidéken kapta meg. A Német–Magyar Kollégiumban pedig találkozik a teológia utolsó évét végző, nyitrai származású Prohászka Ottokárral: „Meggyőződtem arról, hogy ott egyetlen magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát /levest/ belém is csúsztatott.”

Különös találkozása ez a két felvidéki magyarnak. Prohászka írásaiban nem találtam nyomát e találkozásnak. Bizonyos szempontból rokonlelkek voltak. A természet rajongói, az isteni szépséget csodálták a teremtésben, a természetben. Prohászka természetmisztikájában, miként Csontváry művészi teremtésében egyaránt érezhető a bergsoni evolucionista-misztikus szemlélet, de Prohászka túllendül a festő panteisztikus színezetű felfogásán (az életenergia és a művészi energia megragadása és teremtő kifejezése tekintetében). Pertorini Rezső a festő világképéről írva beszél Csontváry panteisztikus istenhitéről, a bergsoni „élan vital”-lal rokon szemléletéről. Ez jellemzi legalábbis akkor, amikor korai elhivatottságáról vall a festő: „Bizonyos magasabb hatalommal avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy.” (Csontváry-emlékkönyv, 25) – Prohászka viszont a fölséges, varázslatos természet szemléléséből felemelkedik a Teremtőhöz, a szellemvilágba, „az életet fejlesztő hatalmakhoz”, és a szépség Alkotóját dicséri.

19 június 2019, 16:58