Új rendelet a miseszándékokról a nagyobb átláthatóság és korrektség érdekében

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Egy megvédendő szokás

A dokumentum annak a konkrét szokásnak a módját érinti, ahogy a hívek részt vesznek az Egyház életében, mert ők kérhetik azt, hogy szentmisét mondjanak a szándékukra élőkért vagy holtakért. Ez egy nagyon ősi szokás, amely mély lelkipásztori és spirituális szempontokon nyugszik és amit eddig olyan feltételek szabályoztak, amelyek egyrészt lehetővé tették, hogy betartsák a felajánlóknak tett ígéretet, másrészt pedig elhárították a szent dolgokkal való „kereskedés” veszélyét. E gyakorlat erejében a hívek a felajánlás révén – olvasható a szövegben – „szorosabban kívánnak egyesülni az eucharisztikus áldozattal, azáltal, hogy hozzáteszik ahhoz saját áldozatukat, és közreműködnek az Egyház szükségleteiben, különösen pedig azzal, hogy hozzájárulnak a szent szolgálatok fenntartásához”. Így a hívek „szorosabban egyesülnek az önmagát felajánló Krisztussal, és bizonyos értelemben még mélyebben beilleszkednek a Vele való közösségbe” egy olyan szokás szerint, amelyet „az Egyház nemcsak jóváhagy, hanem elő is mozdít”.

Csak a felajánlók kifejezett beleegyezésével lehet kollektív szándék  

A dokumentum érdemben foglalkozik néhány kritikus kérdéssel, amelyek a gyakorlatban merültek fel, különösen a „kollektív miseszándékok esetével”. Eszerint ha egy helyi zsinat vagy egy egyháztartomány püspökeinek gyűlése elrendeli, akkor „fogadhatnak el a papok több misefelajánlást más és más felajánlóktól, azokat egybefogva és egyetlen szentmisén bemutatva, mint egyetlen „kollektív” szándékot,  ha – és csak akkor – ha az összes felajánlót erről tájékoztatták, és azok abba szabadon beleegyeztek”. Az ilyen „kifejezett beleegyezés” hiányában az áldozók akaratát „nem lehet vélelmezni”, sőt, „ennek hiányában mindig azt kell vélelmezni, hogy azt nem adták meg nekik”. A dokumentum továbbá ajánlja, hogy „minden keresztény közösség gondosan ügyeljen arra, hogy lehetőséget biztosítson a pap napi egy szentmiseszándékának a celebrálására, de kimondja, hogy a pap „különböző miséket is celebrálhat „kollektív” szándékok szerint, azzal a feltétellel, hogy naponta csak egy felajánlást tarthat meg egyetlen szándékért az elfogadott miseszándékok közül”.

A szentségek biztosítása a legszegényebbeknek és a missziók támogatása

A dekrétum ismét megújítja a már hatályos rendelkezéseket, amelyek szerint „a pap a szentségek kiszolgáltatásáért az illetékes hatóság által meghatározott felajánlásokon kívül nem kérhet semmit, mindig elkerülve, hogy a legszegényebbeket éppen szegénységük miatt fosszák meg a szentségek kiszolgáltatásának segítségétől”. A dekrétum tisztázza, hogy minden egyházmegyés püspök, figyelembe véve az adott egyháznak és papságának sajátos körülményeit, intézkedhet az adományok rendeltetéséről „a saját vagy más egyházmegyék, különösen a missziós országok rászoruló egyházközségei számára”.

A rendelkezés felszólítja a püspököket és a plébánosokat, hogy éberen biztosítsák minden miseszándék és felajánlás pontos feljegyzését a megfelelő nyilvántartásokban, és hogy mindenki számára világos legyen „a különbség a szentmise konkrét miseintenciós szándékának kérése (akár kollektív szándék esetében is) és az egyszerű megemlékezés között az Igeliturgia vagy az eucharisztikus áldozat ünneplésének bizonyos pillanataiban”. A rendelet leszögezi, hogy az utóbbi két esettel kapcsolatban a „felajánlások elfogadása” „súlyosan tiltott”, és „fegyelmi vagy büntetőintézkedések” alkalmazásával jár.