Ferenc pápa katekézise a reményről, mellyel Isten országát és az örök életet várjuk

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán                 

A három teológiai erény, a hit, remény és szeretet közül most a remény következik, kezdte beszédét a Szentatya, majd a Katolikus Egyház Katekizmusát idézte: „A remény az az isteni erény, amellyel bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetve, és nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodva törekszünk a mennyek országára és az örök életre mint boldogságunkra” (1817).      

Remény nélkül nincs válasz az élet végső kérdéseire

E tanítás szerint a remény a szívünkben adódó válasz a végső kérdésre: „Mi lesz velem? Mi az életem célja? Mi lesz a világ sorsa?” Világos számunkra, hogy a negatív válaszok szomorúságot okoznak nekünk, mert ha nincs értelme az életünk útjának, ha annak elején és a végén nincs semmi, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért is kell élnünk? Ebből támad az ember elkeseredettsége, a haszontalanság érzése, ami ellen sokan fellázadhatnak: „Én megpróbáltam erényes, bölcs, igazságos, erős, mértéktartó lenni. Hittem is. De mi értelme volt a küzdelmemnek, ha itt minden véget ér?”.

A jelen csak akkor élhető, ha a jövő felől mint pozitív valóság felől vagyunk bizonyosak

Mert ha hiányzik a remény, az összes többi erény összeomlik és hamuvá válik. Ha nem lenne megbízható holnap, ha nem lenne világos távlat, csak oda juthatnánk, hogy az erény egy haszontalan erőfeszítés. XVI. Benedek pápa tanította: „A jelen csak akkor élhető, ha a jövő felől mint pozitív valóság felől vagyunk bizonyosak” (Spe salvi, 2). A keresztény ember reménye nem a saját érdemeiből ered. Ha hisz a jövőben, ez azért van, mert Krisztus meghalt, feltámadt, és nekünk adta Lelkét. „A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelen gondjainkkal” (Spe salvi, 1).

A remény közvetlenül Istentől származó ajándék

A remény tehát isteni erény, nem belőlünk fakad, nem egy megátalkodott önmeggyőzés, hanem közvetlenül Istentől származó ajándék. Pál apostol a keresztény tapasztalat értelmét így mutatja be sok kételkedő kereszténynek, akik nem születtek teljesen újjá a reményre: „Ha ugyanos Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.” (1Kor 15-17-19). Mintha azt mondaná: ha hiszel Krisztus feltámadásában, akkor biztosan tudod, hogy semmiféle vereség és a halál sem örökkévaló. De ha nem hiszel Krisztus feltámadásában, akkor minden üressé válik, még az apostolok igehirdetése is.

Vétkezünk a remény ellen, amikor az ősz eltörli bennünk a tavaszt

Ám gyakran vétkezünk a remény ellen – folytatta a pápa – amikor nosztalgiával és búskomorsággal merengünk a múlton, amikor a boldogságra úgy gondolunk, mint valami eltemetett dologra. A remény ellen vétkezünk, amikor elkeseredünk a bűneink miatt, elfeledve, hogy Isten irgalmas és nagyobb a szívünknél, mert Isten mindig megbocsát. Vétkezünk a remény ellen továbbá, amikor a remény eltörli bennünk a tavaszt, amikor Isten szeretete többé már nem örök tűz. A mai világnak pedig nagy szüksége van erre a keresztény erényre, miként szüksége van a türelemre, mely szoros kapcsolatban áll a reménnyel. A türelmes emberek a jó takácsai, kitartóan vágynak a békére, és a mindent azonnal akarókkal szemben képesek türelemmel várakozni és így át tudják vészelni még a legsötétebb éjszakát is.

Tekintsünk mindig a végső találkozásra, maradjunk mindig az Úr közelében

A remény és a türelem együtt haladnak. A remény a szívben fiatalok erénye, mert itt nem a kor számít. Hiszen élnek fényes szemű idősek, akik nyitottak a jövő felé, mint a két bibliai öreg, Simeon és Anna. Ők nem fáradtak bele a várakozásba, és életük utolsó szakaszát megáldotta a Messiással való találkozás, akit felismertek a Templomba felvitt Jézusban. Micsoda áldás lenne ez számunkra is – vélte a pápa – ha földi zarándokutunk végén mi is örömmel mondhatnánk el: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.” (Lk 2,29-32). Testvéreim, haladjunk előre, és kérjük a kegyelmet, hogy továbbra is reménykedjünk türelemmel! Tekintsünk mindig a végső találkozásra, ügyelve arra, hogy mindig az Úr közelében maradjunk és hogy ezáltal a halál soha, de soha ne lehessen győztes! Menjünk tovább, előre, kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk a reménység nagy erényét a türelem kíséretében! – zárta katekézisét Ferenc pápa.

Szent Szaniszló közbenjárására nyerje el ma a béke ajándékát Európa és az egész világ

A lengyel zarándokokat köszöntve a pápa a katekézis után tisztelettel gondolt Szent Szaniszló vértanú püspökre, Lengyelország védőszentjére, akire a mai napon emlékezik a lengyel egyház. Szent II. János Pál pápa róla írta, hogy Szent Szaniszló a Mennyek Országából kísérve vett részt a lengyel nemzet szenvedésében és reményeiben, támogatva az ország fennmaradását, különösen is a második világháború idején. Szent Szaniszló közbenjárására nyerje el ma a béke ajándékát Európa és az egész világ, különösen Ukrajna és a Közel-Kelet – mondta Ferenc pápa, majd szíve mélyéből megáldotta őket.