Együttérzés és alázat: Ferenc pápa szentmiséje XVI. Benedekért és az elhunyt püspökökért
Gedő Ágnes – Vatikán
Lukács evangéliumának hetedik fejezetéből a naimi ifjú feltámasztását olvasták fel a szentmisén, mely Jézus együttérzését mutatja az özvegyasszony iránt, aki egyetlen fiát vesztette el. „Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve” (Lk 7,13). Jézus meglátja és hagyja, hogy az együttérzés irányítsa – mondta Ferenc pápa, majd idézett elődje, XVI. Benedek pápa első enciklikájából (Deus caritas est, 31), melyben megállapítja: „Jézus programja a látó szív”. Benedek pápa sokszor emlékeztetett minket arra, hogy a hit nem elsősorban egy megérteni való eszme vagy egy erkölcsi parancs, hanem egy személy, akivel találkozunk: Jézus Krisztus. Az ő szíve hevesen dobog értünk, tekintete megkönyörül szenvedésünk láttán.
Együttérző Isten, akit megérint az emberi fájdalom
Az Úr megáll a halál fájdalma előtt. Érdekes, hogy éppen itt használja Lukács Jézusra először az Úr kifejezést: „Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve” (Lk 7,13). Vagyis egy olyan helyzetben nevezi Úrnak, Istennek, amikor együttérzést mutat egy özvegy édesanya iránt, aki elvesztette egyetlen gyermekét, élete célját. Ilyen a mi Istenünk; istensége felragyog nyomorúságainkkal találkozva, mert szíve könyörületes, együttérző. Az ifjú feltámasztása, az élet ajándéka, mely legyőzi a halált, éppen ebből fakad: az Úr együttérzéséből, aki meghatódik legnagyobb bajunk, a halál láttán – mutatott rá a pápa. Milyen fontos ezt az együttérző tekintetet közvetíteni azoknak, akik szeretteik halála miatt fájdalmat éreznek!
Csak Istenben bízhatnak
Jézus együttérzésének van egy jellemzője: konkrét. Odamegy és megérinti a koporsót, nem törődve azzal, hogy ez abban az időben tisztátalan gesztusnak számított, mert megesik a szíve az özvegyen és ez áthidalja a távolságot, közel lép hozzá. Ez Isten stílusa: a közelség, az együttérzés és a gyengédség - amihez kevés szó társul. Krisztus nem prédikál a halálról, csak annyit mond az anyának: „Ne sírj!” (Lk 7,13) Istennél a könnyek nem tartanak örökké, mert ő „megsemmisíti a halált” és „letöröl szemükről minden könnyet” (vö. Iz 25,8; vö. Jel 21,4). Jézusnak ez a csodatétele rendkívüli és igen ritka a Bibliában, hiszen azt sem kéri az anyától, hogy legyen hite. Azért tesz így, mert egy árváról és egy özvegyasszonyról van szó, akik az idegen mellett a Bibliában a leginkább egyedül vannak és elhagyatottak, akik senkiben nem bízhatnak, csak Istenben. Ők állnak tehát legközelebb az Úrhoz, ők a legkedvesebbek neki. Nem saját erejükre támaszkodnak, hanem Istenre, aki gondot visel rájuk. Tudják, hogy szükségük van Istenre, és kicsinységük révén ők mutatják meg nekünk az utat, ami az égbe vezet.
Alázatos munkás az Úr szőlőjében
Ferenc pápa ezután az alázat tanításáról beszélt. Isten az alázatosakat keresi, akik benne remélnek, nem pedig önmagukban és saját terveikben. Kedves testvérek, ez a keresztény alázat: hinni, hogy rászorulunk Istenre, helyet csinálni neki, minden bizodalmunkat belé vetni. Isten kedveli az alázatot, mert ezáltal léphet kapcsolatba velünk. Ő maga is alázatos, lehajol hozzánk, nem erőlteti magát ránk, helyet hagy. Isten nemcsak alázatos, hanem ő maga az alázat. Ő azokat szereti, akik nem énközpontúak, akik leginkább rá hasonlítanak: az alázatosokat. Ferenc pápa itt emlékeztetett elődje, XVI. Benedek megválasztásakor mondott első szavaira: ”alázatos munkás vagyok az Úr szőlőjében”. Igen, a keresztény ember, főként a pápa, a bíborosok, a püspökök hivatása az, hogy egyszerű munkások legyenek; hogy másokat szolgáljanak, ne őket szolgálják. Arra, hogy elsősorban ne a saját gyümölcseikre gondoljanak, hanem az Úr szőlőjének termésére. Milyen szép is lemondani önmagunkról Jézus egyházáért!
Kérjük Istentől az együttérző tekintet és az alázatos szív kegyelmét, mert ezen az úton adja nekünk az Úr életét, mely legyőzi a halált! Imádkozzunk elhunyt testvéreinkért, hogy megtalálják az örök békét, együtt örvendezve Máriával, akit az Úr felemelt, alázatosságát látva! – fohászkodott végül Ferenc pápa.
