Ferenc pápa előszava Paolo Dall’Oglio atya könyvéhez
Ferenc pápa / Somogyi Viktória – Vatikán
Az ember bizonyos meghatottsággal lapozgatja ennek a könyvnek a lapjait, amelyben Paolo Dall'Oglio atya kommentálja a Deir Mar Musa szerzetesközösség reguláját; vagyis beszámol arról a mély belső indíttatásról, amely arra ösztönözte, hogy újjá élesszen egy ősi szír kolostort a Kr.u. 6. századból. Ezáltal visszaállította a sivatagi atyák nagyszerű spirituális hagyományát, és új értelmet adott a Krisztus szeretetéről nyújtott tanúságtételnek az arab-muzulmán környezetben.
A Mar Musa al-Habashi (Abesszin Szent Mózes) kolostorközösség az ő teremtménye volt, amely oly sok szeretettel fogant meg: ezek a társaival folytatott beszélgetések a regula jelentőségéről hatalmas szenvedélyről tanúskodnak. Egy szabad szellemről szólnak, aki elutasítja a formalitásokat és a mellékes kifejezéseket; aki néha szélsőséges, ahogy ő maga is elismeri egy adag öniróniával. Ezekből a beszélgetésekből is kiderül elképzelésének mélysége, elkötelezettségének forrása: „A kolostor a sivatagban - jellemzi egy szuggesztív képpel - messziről látható fény, egy megálló az úton, a zarándoklat egy állomása; számunkra olyan, mint a Mamre tölgye, ahol Isten a vendégünk lesz, mi pedig az Ő vendégei”.
Tíz év telt el azóta, hogy nincs hírünk Paolo atyáról. Nagy bátorsággal kereste Észak-Szíriában a kapcsolatot a néhány héttel korábban elrabolt két püspök – az egyik szír ortodox, a másik görög ortodox főpásztor – fogvatartóival. Aztán néma csend. Családtagjaitól és barátaitól eddig még a visszaszolgáltatott holttest könyörületes gesztusát is megtagadták, hogy elsirathassák, és méltó módon eltemethessék. Nincsenek szavak ennek a fájdalomnak a kifejezésére, és nem tudjuk megnevezni és megmagyarázni lehetséges üldözői gyűlöletének okát. Tudjuk azonban, mit nem szeretett volna: azt, hogy titokzatos és drámai eltűnésével az iszlámot vádolják; hogy feladjuk azt a szenvedélyes párbeszédet, amelyben mindig is hitt, azzal a céllal, hogy „fordulatot érjen el az iszlámot és a muzulmánokat illetően”, ahogyan azt Regulája egyik előírása kimondja. E tekintetben Paolo atya nagyon egyértelmű volt. Nem hagyta figyelmen kívül a problémákat, meghallgatta arab keresztény testvérei, a koptok, a káldok, a maroniták, az asszírok szenvedéstörténetét... De a testvériség útját érezte saját és az általa alapított szerzetesi közösség tevékenysége sajátos hivatásának. „Ezért, bármi legyen is a helyzet, és figyelembe véve a legrosszabbat is, ami történhet, az Isten által elhívott keresztényeknek az a szerep marad, hogy minden muzulmánt szeressenek” – hangsúlyozta Paolo atya.
Nem politikai taktikáról volt szó, hanem egy misszionárius pillantásáról, aki mindenekelőtt önmagán tapasztalja meg Krisztus irgalmasságának erejét. Egy olyan tekintet ez, ami nem fundamentalista, hanem könnyed, tele van reménnyel, amely nem okoz csalódást, mert Istenben nyugszik. Mindig nyitott a mosolyra. Ezért ma megindító újra olvasni egy olyan szöveg néhány prófétai részletét, amely nagyon hasonlít egy lelki végrendeletre”. Kiváltképpen akkor, amikor Paolo atya a Jézusért való utolsó áldozatának napjáról beszél: „Azt mondom: hivatásunkat a muzulmán környezetben az örömteli nevetésnek kellene beragyognia. És legyen az öröm napja, ha Isten úgy akarja, az a nap, amikor megízleljük a Jézusért való végső áldozatot, és kérjük ezt a kegyelmet; mert ez olyan kegyelem, amelyet senki sem tulajdoníthat magának”.
