Ferenc pápa homíliája a Szent Szív katolikus orvostudományi egyetem jubileumán

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Az emlékezés visszatérés a szívvel a gyökerekhez

Az „emlékezés” jelentése „visszatérés szívvel”. Jézus Szíve az önmagát felajánló Krisztushoz vezet minket, mely mintegy az „irgalmasság foglalata” – kezdte beszédét a pápa. János evangéliumában Jézus szíve az ő ingyenes és feltétel nélküli jóságát jelenti, mely megindít minket. Napjaink ezer tennivalója közepette ugyanis gyakran elvesztjük ennek a megindultságnak és együttérzésnek a képességét, mert elvétjük a szívvel való visszatérést. Emlékezet nélkül pedig elveszítjük a gyökereket, ami nélkül pedig nincs növekedés. Hasznos, ha ápoljuk emlékezetünket azok iránt, akik szerettek és gondoztak. A Szentatya személyes hangon mondott köszönetet az egyetem kórházában szerzett tapasztalatért: „Szeretném megújítani ma a köszönetemet az itt kapott ápolásért és szeretetért. Hiszem, hogy most a világjárvány idején jót tesz nekünk, ha emlékezünk az átszenvedett időszakokra is, nem azért, hogy elszomorítson minket, hanem hogy el ne felejtsük és hogy a közelmúlt fényében irányítsa döntéseinkben”.

Az „emlékezés művészete” kincsként őrzi szeretteink arcát

Az emlékezet működését Ferenc pápa így értelmezte: Arra emlékezünk, ami megérinti a szívünket, valami különös szeretet vagy éppen annak a hiánya. Jézus Szíve meggyógyítja az emlékezetünket, mert visszavezeti a megalapozó szeretethez. Arra emlékeztet, hogy bármi is történjék az életünkben, Isten akkor is szeret minket, hiszen testvérek vagyunk, akikért Jézus szíve dobog. Erre emlékeztet az olvasmány páli gondolata is: „A hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben” (Ef 3,17). Ápoljuk ezt a szeretet, mely akkor erősödik, ha az Úrral közvetlen, tegező viszonyban állunk, főként, ha engedjük, hogy amikor imádjuk őt, szeretettel tekintsen ránk. Ugyanakkor egymást közt is ápolhatjuk az „emlékezés művészetét”, kincsként őrizve azok arcait, akikkel találkozunk. Vannak ilyen fárasztó napok kórházban, egyetemen és munkahelyen is. Rossz, ha mindez nyomtalanul elmúlik és csak a sok fáradtság marad meg bennünk. Javunkra válik, ha esténként felidézzük a látott arcokat, a megkapott mosolyokat és a jó szavakat. A szeretet megőrzött emlékeiként ezek segítenek abban, hogy önmagunkra találjunk. Különösen fontosak ezek egy kórházban, hiszen értelmet tudnak adni a beteg egész napjának. Egy testvéri szó, egy mosoly, egy arcsimogatás, olyan emlékek ezek, amelyek belül gyógyítanak és a szív javára válnak.

A megnyitott, szótlan szív Isten ékesszólása: a Szent Szív a szenvedés ikonja

Jézus Szíve megértésének második kulcsszava a szenvedés, hiszen Krisztus szíve nem egy szívmelengető jámbor áhítat. Elég hozzá elolvasni az evangéliumot, mely szeretettől sebzett, lándzsa megnyitotta szívről beszél, ahogy János írja: „Az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle” (Jn 19,34). Átszúrva meghal és életet ad: A Szent Szív a szenvedés ikonja, megmutatja nekünk Isten benső gyengédségét, irántunk érzett szerető szenvedélyét, ugyanakkor a keresztre felemelve, tövissel koronázva megmutatja, mennyi szenvedésbe kerül neki az üdvösségünk. Gyengédségében és fájdalmában ez a Szív feltárja Isten szenvedélyét értünk, mert az Isten stílusa közelség, együttérzés és gyengédség. Ez a kép azt sugallja, hogy ha Istent tényleg szeretni akarjuk, akkor szenvedélyesen szeretnünk kell az embert, minden embert, főként azokat, akik Krisztus állapotában élnek a fájdalom, elhagyatottság és elutasítás helyzetében. Amikor a szenvedő ember segítségére sietünk, valójában Krisztus Szívét vigasztaljuk és örvendeztetjük meg. János evangélista abban a pillanatban tesz tanúságot, amint látja, hogy Jézus oldalából vér és víz folyik ki. Tanúságtétele azt szolgálja, hogy általa higgyünk. A megnyitott szív ugyanis Isten ékesszólása. Szavak nélkül szól, mert a legtisztább állapotú irgalom, mely Isten szeretetéről beszél. A szeretet magából szól, de nem magáról beszél. Kérjük ezt a kegyelmet, ajánlotta Ferenc pápa, hogy mielőtt beszélnénk, tanuljuk meg megőrizni a szívünket a szeretetben.

Jézus szíve értünk dobogó, megerősítő szív

Homíliája harmadik gondolatában a „megerősítés” fogalmát értelmezte a Szentatya. Ez erőt jelent, mely nem tőlünk ered, de velünk van. Jézus, a velünk levő Isten adja nekünk ezt az erőt a bajban, a félelmes bizonytalanságban, mint a pandémia időszakában, amikor kicsinek és törékenynek éreztük magunkat. Milyen nehéz lépést tartani a betegségekkel és az orvosi ellátással, hogy az valóban olyan legyen, amilyennek lennie kell, különben elcsüggednénk. Vigasztalásra van szükségünk, amit a harmadik szó jelent, megerősítésre és vigasztalásra. Jézus Szíve értünk dobog, mindig ezeket a szavakat dobogva: „Bátorság, bátorság, ne félj, itt vagyok!” Az Úr, a te Istened nagyobb a te gonoszságodnál, kézen fog és megsimogat, közel van hozzád, könyörületes, gyengéd. Ő a te vigaszod – bíztatott a pápa.

Jézus Szívének nagysága felől tekintsünk a világra és a problémáira

Ha a valóságot Jézus Szívének nagysága felől nézzük, akkor megváltozik a perspektíva, megváltozik az életről alkotott tudásunk, mert miként Szent Pál emlékeztet: „Megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét” (Ef 3,19). Bátorítsuk magunkat ezzel a bizonyossággal, Isten vigasztalásával és kérjük a Szent Szívtől a kegyelmet, hogy tudjunk vigasztalni. Ezt a kegyelmet kérni kell, bátran elkötelezve magunkat, hogy megnyílunk, segítjük egymást és hordozzuk egymás terheit. Ez vonatkozik az egészségügy jövőjére is, különös tekintettel a „katolikus” egészségügyre, a megosztásra, egymás támogatására és a közös előrehaladásra. Ferenc pápa homíliája végén így fohászkodott: „Jézus nyissa meg a betegeket gondozók szívét az együttműködésre és az összefogásra! Urunk, a te Szívedre bízzuk a betegápolás hivatását: add, hogy drága embernek érezzünk minden személyt, aki szükségében hozzánk folyamodik!”