A pápa az állandó diakónusokhoz: Nem félig-papok, sem luxus ministránsok, alázatos szolgák!

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A kihallgatás elején személyesen köszöntötte a pápa a diakónusokat, majd Giustino diakónushoz így szólt: Örvendek, kedves Giustino, hogy az egyházmegyei Caritas igazgatójának neveztek ki. Látván téged – utalt a pápa a diakónus rendkívül magas termetére – gondolom, növekedik majd a Caritas, hiszen te kétszer magasabb vagy, mint az elődöd, don Ben, csak így tovább az ő helyén. A pápa örömmel állapította meg, hogy a római egyházmegye visszavette az ősi szokást, mely az egyházat egy diakónusra bízza, hogy az Diakónia (szolgálat) legyen. Csak nehogy a Szent Lőrinc sorsára jussál! – intette a pápa a diakónust, a rostélyon megégetett mártír fődiakónus előd sorsára utalva.

A diakónusok a szolgálat őrzői az Egyházban

A pápa a diakónusok kérésére a diakónus rend szolgálatáról beszélt. A követendő főutat kijelölte a II. Vatikáni Zsinat, mikor a diakonátust a „hierarchia saját és állandó fokozatának” nevezte. A Lumen Gentium, miután a „papok szolgálatát a Krisztus papi szerepében való részesedésnek” nevezte, bemutatja a diakónusok szolgálatát, mint akik „nem a papságra, hanem a szolgálatra kapták a kézföltételt” (LG 29). Ez a megkülönböztetés nem kevés, mert a diakonátus egy megelőző értelmezésben a papságra vezető átmeneti rendnek minősült, de most így visszaszerezte a helyét és a sajátosságát. Már ennek a különbségnek a hangsúlyozása segít a klerikalizmus csapásának a legyőzésében, mely a papokat egy kasztként emeli Isten Népe „fölé”. Ebben rejlik a klerikalizmus magja: egy papi kaszt Isten Népe fölött! Ha nem oldódik meg ez a probléma, a klerikalizmus tovább él az egyházban – tette hozzá szabadon a pápa. A diakónusok, mert ennek a népnek a szolgálatára szentelik magukat, arra emlékeztetnek, hogy az egyházi testben senki nem emelkedhet a többiek fölé. Az egyházban ugyanis az ellentett logikának, a megalázkodás logikájának kell érvényesülnie. Mindnyájan erre kaptunk meghívást, mert Jézus maga megalázkodott és mindenki szolgája lett. Az egyházban egyedül csak Ő a nagy, de értünk kicsinnyé lett, mindenki szolgája. Minden itt kezdődik, mint ahogy erre az a tény emlékeztet, hogy a diakonátus a papi rendre nyitó ajtó. És a diakónusok megmaradnak mindörökre. Emlékezzünk, kérte a pápa, hogy Krisztus tanítványai számára a szeretet szolgálatot és a szolgálat szeretetet jelent. A hatalom a szolgálatban áll, nem másban. A diakónusok a szolgálat őrzői az Egyházban, megfordítva is igaz, hogy az őrzőké az igazi „hatalom” az egyházban, ám senki ne lépjen túl a szolgálat hatalmán.

Alázat, állapotbeli kötelességek és őrszemek                                                       

A Zsinat útmutatását követve a pápa szerint az egyház missziós, szinodális és diakonális jellegű. Szolgálat nélkül minden kiüresedik és sterillé válik az egyházban és lassanként elvilágiasodik. Kis Szent Terézzel valljuk, hogy az „egyháznak szeretettől izzó szíve van”. A diakónusok emlékeztetnek erre, mint a diakónus Assisi Szent Ferenc, és másokhoz viszik Isten közelségét, alázattal és örvendezéssel. Ma azonban a papok számának a csökkenése egy jelentős új elkötelezettséget hozott a diakónusok számára, a helyettesítés feladatát. Amikor a zsinat a diakónusokat elsődlegesen a szeretetszolgálat és az adminisztráció hivatalában látja, akkor ez a korai századokat idézi, amikor a diakónusok a püspök nevében és megbízásából foglalkoztak a hívekkel főként a szegényekkel és a betegekkel. Meríthetünk most a római egyház gyökereiből. Arról a választásról van szó, mely a diakóniának szenteli az életét. A Nagy császárvárosban a plébániáktól különböző hét helyet szerveztek az egyes kerületek között, amelyekben a diakónusok szerteágazó munkát végeztek az egész keresztény közösség, főként az utolsók javára. Ferenc pápa reméli, a karitász munka segíti őket abban, hogy „ne legyenek félig-papok, vagy másod-osztályú papok, se pedig luxus ministránsok. Ellenben legyenek gondoskodó szolgák, akik keményen dolgoznak azért, hogy senki ne legyen kirekesztve, és az Úr szeretete konkrétan érintse meg az emberek életét”. Idézte Don Orione egyik gondolatát, ami szerint bárki rászorulót be kell fogadni és mindenkit, akinek fájdalma van. Végül három dolgot kért tőlük, Először is legyenek alázatosak, mert szomorú látni, hogy püspökök és papok páváskodnak, de még ennél is szomorúbb, ha ezt egy diakónus csinálja, amikor önmagát teszi a világ közepébe. Második helyen azt kéri, hogy legyenek derék apák, férjek és nagyapák, mert ez reményt ad a válságban lévő házaspároknak. Harmadjára azt kérte tőlük, hogy legyenek őrszemek, akik már messziről meglátják a szegényeket és segítik a keresztény közösségeket, hogy a rászorulókban meglássák az ajtónkon kopogtató Krisztust – zárta beszédét Ferenc pápa a római egyházmegyéje állandó diakónusaihoz és családjaikhoz.