Pisztolylövésnyire a 40 évvel ezelőtti merénylettől: Elárvultunk egy pillanat alatt…

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

E sorok írójaként, negyven évvel ezelőtt nemcsak Rómában tartózkodtam, mint a Pápai Német-Magyar kollégium növendéke, hanem azon az emlékezetes napon éppen a Szent Péter tér közelében jártam. Abban az időben nem délelőtt, hanem délután öt órakor tartották a Szent Péter téren az általános kihallgatást, melynek kezdetén a szent pápa a nyitott fehér pápamobilon körbejárt a hívek szektorai között. Azon a nevezetes délutánon éppen a térre vezető Via della Conciliazione sugárút Paulinusok könyvesboltjában teológia szakkönyveket vásároltam, majd gyalog indultam haza a kollégiumba. Már a Tiberis partján haladtam, amikor hirtelen szirénázás hallatszott, amihez egyre több szirénázó hang társult. Mintha ezer baleset történt volna mindenfelé a városban! Rendőrautók száguldottak a Szent Péter tér felé a Tiberis rakpartjain és a levegőben helikopter körözött. A forgalom megállt, az autók és buszok félreálltak, a gyalogosok pedig döbbenettel s a szemükben tanácstanul egymásra tekintettek.

Emlékszem, egy kávézóból hirtelen kiszaladt egy hosszú fekete kötényes barista és kétségbeesetten odakiáltotta mindenkinek: „Attentato contro il Santo Padre! Merénylet a Szentatya ellen!" És sírt! Sokkot kapott, csak azt a szót ismételgette: „Merénylet! Merénylet!” Olyan megdöbbentő volt a hír, fel sem fogtuk, meg sem értettük. Amire világosan emlékszem, az egy érzés, mely nagyon mélyről fakadt: Elárvultunk. Nincs pápánk. Ha van pásztor nélküli nyáj, akkor Róma népe az lett, percek alatt, ahogy a rádió híre gyorsan elterjedt. Hiszen akkor minden rádió megszakította a műsorát és mindenki – szerte a világon – csak erről az eseményről beszélt. Abban az időben még nem volt sem mobil, sem internet. Kihangosított rádiók mellett hallgatták az emberek a híreket, nemcsak kávézókban, hanem üzletekben, boltokban. Megálltunk egymást mellett, mint egy hirtelen született közösség tagjai, megszűnt minden különbség köztünk: egy család lettünk, amelyik siratja az apját. Nem szégyelltük, hogy könnyes a szemünk, mi férfiak sem. A helyiségek megteltek emberekkel, szemünk a rádió hangszórójára tapadt és hallgattuk a hírt: „A Szentatyát azonnal a Gemelli klinikára szállították, állapota életveszélyes, mert közvetlen közelről többször rálőtt a merénylő, akit elfogtak és letartóztattak…” .

Nagy csend lett a Városban, mint régente Nagyszombaton. Két és fél év alatt az egész világ szívéhez nőtt a lengyel pápa. Bátor hangja, rugalmas, férfias léptei, mélységes hite egységbe kovácsolta nemcsak a katolikus egyházat, hanem szinte az egész világot. Most ez az érzés, az anyátlanság-apátlanság fogott össze bennünket és hirtelen megértettük, hogy milyen kivételes ajándékot kaptunk a Gondviseléstől az ő személyében.

Este, hívó szó nélkül kimentünk a Szent Péter térre imádkozni. Május 13-a volt. A Fatimai Boldogasszony napja. A Gemelli klinikán még nem ért véget az öt órás operáció. Egy ember a műtőasztalon, kemény kékes fény alatt, itt a földön, az orvosok kezében, miközben a hívek imája a Szűzanyához szállt. Ő pedig kézbe vette kedves lengyel fia életét, mert a hívétel után, még aznap, mint most a járvány nagy próbáján, ima szállt fel nemcsak a római Szent Péter térről, hanem Lourdes, Fatima, Częstochowa, Márianosztra, Csíksomlyó kegyhelyeiről: Most segíts meg, Mária, óh irgalmas Szűzanya!

II. János Pál pápa felgyógyulása, hűséges péteri szolgálata utolsó leheletéig, boldoggá-, majd szenttéavatása mind azt jelzik, hogy valóban a gondviselő Isten és az Egyház Anyja különleges szeretetét élvezte itt a földön és érkezett haza az atyai Házba. Totus tuus! – Egészen a Szűzanyáé lett itt a földön, mire föl Isten Anyja egészen megsegítette őt, még a mennyben is.

És még egy szó. Ami utána történt.

Ami ugyanis a Szentatya heti programján szerepelt az 1981. május 13-át követő vasárnap, az éppen a római Német-Magyar Kollégium meglátogatása lett volna. Elmaradt, pedig minden készen volt már nálunk a nagy eseményre. Hadd említsem meg, hogy II. János Pál pápa Róma püspökeként nagyjából minden vasárnap délután az Örök Város egy-egy plébániájára látogatott el. Meglátogatta a perifériát éppúgy, mint a belvárosi egyházközségeket, hosszú péteri szolgálata alatt mintegy 350-et. Ment a szegényekhez, de éppúgy elment a kevésbé szegényekhez is. Ment ő mindenkihez – Jézus nevében! Pápaként végiglátogatta a pápai egyetemeket, kollégiumokat, a szerzetesrendek anyaházait. Mindenütt szentmisét mutatott be, a közösségekkel személyesen is találkozott, majd elfogadta a vacsoraasztalt is. Keresett lehetőséget arra is, hogy megkérdezhessék őt saját küldetésük vonásairól.

Mint tudjuk, a Gemelli kórházban a sikeres műtét után még sokáig ott maradt, majd a lábadozás időszakára a Castel Gandolfói pápai nyaralóba költözött. Innét jött be Rómába, hogy újrakezdje péteri szolgálatát. Mit gondoltok, mivel kezdett?

Azzal, amit a merénylet elvett tőle. Ott folytatta, ahol abbahagyni kényszerült. Eljött hozzánk a Germanicumba, a Német-Magyar kollégiumba. Mintha mi sem történt volna!!!

Drága Fatimai Szűzanya, hálásan köszönjük Neked, hogy úgy álltál a Fiad rendelte Péter utód mellett, mint ahogy a kereszt tövében. Köszönjük, ó áldott Szűz!