Keresés

Vatican News
Krisztus szent emberségéről tanított  Krisztus szent emberségéről tanított  

Második nagyböjti beszéd: Krisztus szent és valóságos embersége üdvösségünk forrása

Miközben Ferenc pápa éppen Irak felé tartott négyórás repülőútján, Raniero Cantalmessa atya pénteken délelőtt a Vatikánban megtartotta második nagyböjti prédikációját „Ki vádolhat engem közületek bűnnel? Jézus Krisztus, valóságos ember” címmel. A szónok először sorra vette Jézus „valóságos emberségének” jellemzőit, majd „ragyogó bűntelenségére” mutatott rá. „Jézus szentsége örömteli meglepetést tartogat számunkra, de nem csak úgy, hogy ő szent és mi is azzá lehetünk, hanem Jézus nekünk ajándékozza az ő szentségét: az ő szentsége a mi szentségünk, sőt ő maga a mi szentségünk”.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán   

A modern felvilágosult gondolat vezérelve: Élj úgy, mintha nem lenne Isten! Dietrich Bonhoeffer német evangélikus pásztor megfordított a mondást és pozitív keresztény tartalmat adott neki: Tegyük a dolgunkat akkor is, amikor Isten látszólag távol van! Ma az a halálos veszély az egyház számára – fordította a jelenre a kezdő képet a szónok –, ha „úgy élünk, mintha nem lenne Krisztus”. Ezzel az előfeltételezéssel beszél ma a világ a kommunikációs eszközeivel az egyházról. Csak a negatívum érdekli, a szervezet, a pillanat problémái és csak elvétve lehet Jézus személyéről hallani. Vannak országok, ahol a hívők és nem hívők szövetséget kötöttek a polgári értékek és a kultúra keresztény gyökerei alapján. Mindez azonban nem arra épül, ami Krisztus eljövetelével a világban történt, hanem ami utána következett. A Pápai Ház szónoka keserűen rótta fel a jelenkornak, hogy Krisztus nem jelenik meg kérdésként az egyház és a világ közötti párbeszédben. Nincs jelen a hit és filozófia dialógusában, mert az utóbbi metafizikai fogalmakkal foglalkozik, nem pedig a názáreti Krisztus történelmi személyével. A tudománnyal csak egy teremtő Isten létéről-nemlétéről, vagy egy evolúciós fejlődés értelmes tervéről szabad beszélni, míg a vallásközi párbeszédben csak arról, mit lehet tenni együtt Isten nevében az emberiség javára.

Szilárdan gyökeret verni Jézus Krisztusban

Nekünk keresztényeknek azonban halálos veszély jelent, ha a történelem és kultúra kihívásaira úgy adunk választ, „mintha nem is létezne Krisztus”, mintha lehetne beszélni egyházról Krisztus és az evangéliuma nélkül. Cantalamessa atya Ferenc pápa tavaly november 25-i katekézisére utalt, aki az apostoli tapasztalat nyomán leszögezte az egyházi élet négy alapvető sajátosságát, mint az apostoli tanítás hallgatása, a közösségi kapcsolat őrzése, a kenyértörés és az imádság. Ezek azt jelentik, hogy az egyház létezésének csak akkor van értelme, ha szilárdan egyesül Krisztussal és gyökeret ver benne. Éppen ezért szenteli a Pápai Ház szónoka az elmélkedést Jézus Krisztus személyének. Most csak róla beszél, jól tudva: Jaj nekünk, ha csak róla szólunk, de jaj nekünk, ha soha nem szólunk róla. Éppen ezért most a „tévés nagytotál” helyett Jézus Krisztus konkrét személyét helyezi előtérbe. Mégpedig spirituális szempontból, hogy Jézus mindinkább Ura legyen a „mi életünknek”. Krisztus alatt a szónok a négy evangélium és az egyház Krisztusát érti, ahogy a 451-es kalkedoni zsinat krisztológiai dogmája fogalmazott az ő kettős, valóságos emberi és valóságos isteni természetéről egy dogmatikai háromszög formájában, melynek két oldala Krisztus embersége és istensége, csúcsa pedig személyének az egysége. Az egyház, miközben a teljes Krisztust hirdeti, a hittétel révén egy felismert alapvető törvényt állapít meg, melyet a Krisztusról szóló minden tanításnak figyelembe kell vennie. A dogmák azonban „nyitott struktúrák”, készek a bennük foglaltak utólagos bővítésére, ami azt jelenti, hogy a Szentírást a Hagyományban olvassuk az Egyház szemével, vagyis mind ősibb és mind újabb módon értelmezve azt.

Krisztus tökéletes ember

Hozzuk most „előtérbe” Krisztus tökéletes emberségét. Földi élete során senki nem vonta kétségbe Jézus emberi valóságát, amire az Újszövetség Krisztus emberségének szentsége felől tekint. A tévtanítások kihívásaira az egyház Krisztus emberségének más-más szempontjait hangsúlyozta: valós emberi testét, igazi emberi lelkét és emberi akaratát, így a figyelem az ember Krisztusról a mindig új problémákra terelődött. Az Újszövetség szándéka az volt, hogy Krisztusban az „új embert” és nem annyira a „valóságos” embert hangsúlyozza. Pál tanítása szerint Krisztus az „utolsó Ádám” a „végleges ember”. Ő nyilatkoztatta ki az „új embert”: „öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény” (Ef 4,24). Jézus nem úgy ember, hogy ő maga hasonlít minden más emberhez, hanem olyan ember, akihez minden más embernek kell hasonlítania. Egyedül csak róla lehet elmondani, amit a görög filozófusok mondtak az emberről általában: „ő minden dolog mértéke”! Ma azonban az igazi kihívást nem Krisztus emberségének a tagadása jelenti, hanem az a furcsa és nyugtalanító megközelítés, mely Krisztus emberségét hallgatólagos alternatívaként állítja szembe istenségével. Odáig menően „hajszol” e nézet, hogy „a názáreti teljes emberségének már nemcsak szenvedést, félelmet és megkísértést tulajdonít”, hanem „tévedések elkövetésének a lehetőségét is”. Krisztus valódi emberségével a mai ember eleve számol, az már senkit nem zavar, sem nem nyugtalanít. Ám éppen itt lesz veszélyessé, mert éppenséggel legitimálja, nem pedig cáfolja az evilági gondolkodást. Aki Krisztus teljes emberségét hirdeti, ma nyitott kapukat dönget. (Igaz! Na és akkor…?)

Krisztus szentsége

A Pápai Ház szónoka prédikációja második felében Krisztus szentségét szemlélte. „Helyezzük őt előtérbe”, engedjük, hogy „Krisztus végtelen szépsége megigézzen minket. Az evangéliumokban Krisztus szentsége nem elvontan jelenik meg, hanem megélt valóságként és tapasztalatként. A hegyi beszéd boldogságai nem Jézus életprogramja, hanem „önarcképe”. Ő tanítja, amit csinál, ezért mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Hitelessége és példaértéke mellett Krisztus mindig és maradandóan szegődik Atyja akaratához. Egyetlen „negatív mozzanata”, hogy „belőle abszolút módon hiányzik minden bűn”. „Ki vádolhat engem közületek bűnnel?” (Jn 8,46) – teszi fel a kérdést ellenfeleinek. Erről egybehangzó, stabil, részletes apostoli hagyomány tanúskodik: „Nem ismerte a bűnt” (2Kor 5,21), „Bűnt nem követett el, hamisság nem volt ajkán” (1Pét 2,22), „Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített” (Zsid 7,26). Jézus lelkiismerete kristálytiszta. Soha nincs benne még a legkisebb bocsánatkérés, sem az Isten, sem az emberek felé. Mindig az igazságban való nyugodt biztonságban él, mint aki jól cselekszik. A történelem során senki nem mert hasonló módon szólni önmagáról. Jézus bűntelensége benne életstílus.            

Megszentelődve Jézus Krisztusban

Beszéde harmadik részében Cantalamessa atya a mi emberi feladatunkat elemezte Krisztus szentsége láttán. „Jézus szentsége örömteli meglepetést tartogat számunkra, de nem csak úgy, hogy ő szent és mi is azzá lehetünk, hanem Jézus nekünk ajándékozza az ő szentségét: az ő szentsége a mi szentségünk, sőt ő maga a mi szentségünk”. Minden emberi szülő utódaira hagyhatja, ami az övé, de azt nem, aki ő maga. Művészként, tudósként vagy éppen szentként legföljebb taníthatja őket erre, jó példákkal elöl járva. Jézus ellenben a keresztségben nemcsak azt adja át, ami az övé, hanem őt saját magát. Ő a szent, aki szentté tesz minket. Ő az Isten Fia, aki bennünket Isten fiaivá tesz. A szónok a II. Vatikáni Zsinat tanítását idézte: „Krisztus követői, akiket Isten nem a cselekedeteik alapján, hanem az Ő kegyelme és terve szerint hívott meg és tett megigazulttá Jézus Krisztusban, a hit keresztségében valóban Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentté váltak”. (LG 40).               

A keresztény szentség előbb adomány, s csak utána kötelesség. De hogy lehet befogadni és megélt tapasztalattá tenni? – kérdezte a szónok. Mindenekelőtt hittel, mely a sajátunkká teszi azt, amit Krisztus megszerzett nekünk, ez pedig bátorrá tesz és szárnyat bont bennünk a keresztény életre. Szent Pál szerint „általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1Kor 1,30). Nikolasz Kabaszilasz görög ortodox teológus írja: „Minthogy többé már nem tartozunk saját magunkhoz, hanem Krisztushoz, aki drága áron szerzett meg bennünket, ami Krisztusé, az hozzánk tartozik, és inkább a miénk, mint ami tőlünk ered”. Szent Bernát ezt így tanítja: „Bizalommal veszem az Úr szívéből, ami nekem hiányzik. Jutalmam ezért az Úr irgalma. Biztosan nem maradok jutalom nélkül, amíg az Úr nem lesz híján irgalomnak”. Nem szabad beletörődnünk abba, hogy meghalunk, mielőtt meghoznánk vagy megújítanánk a Szent Bernát javasolta csínytevést! Ez aztán „szent orcátlanság”! Pál ezt úgy mondja, hogy „vessük el a régi ember ruháját és öltözzünk Krisztusba”. Ez a hit cselekedete, mellyel most a Nagyböjt során a Feszület elé lépünk és átadjuk neki a bűneinket és a vámossal együtt kiáltjuk: „Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!” (vö Lk 18, 13-14). Krisztus vívta meg a halálos csatát és győzött, de a győzelmi koronát azoknak adja, akik vele együtt örvendeznek. Mindazonáltal a győzelem kisajátításától el kell jutnunk a követésig. Az idézett zsinati szöveg ennek jegyében folytatja: „Ezért a megszentelést, amit megkaptak Isten ajándékaként, életükkel kell megőrizniük és tökéletesíteniük”. Szent Pál az efezusi híveket arra inti, hogy „éljenek, miként a szentekhez illik” (Ef 5,3). Álljon végezetül itt Nagy Szent Gergely tanítása: „Nem az erényekből jutunk el a hitre, hanem a hitből az erényekre” – zárta második nagyböjti prédikációját P. Raniero Cantalmessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.        

06 március 2021, 12:56