PÁPA

A Krisztus hozta örök élet nem múlik el, a Lélek kezeskedik – második ádventi beszéd

Miközben a Szent Péter téren az obeliszk mellett felékesített Karácsonyfa ünnepélyes átadására készülődtek, a VI. Pál aulában Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros Ferenc pápa és a római kúria tagjai kibővített jelenlétében megtartotta második adventi prédikációját „Az örök életet hirdetjük nektek” címmel. A Pápai Ház szónoka első beszédében a halál misztériumát érintette, mely nemcsak a földi élet végét jelenti, hanem drámaian utal a Szent Ferenc által is említett második halál, a kárhozat lehetőségére. Ennek intő fényében nyílik meg előttünk a titok: a halállal – a feltámadáson keresztül – belépünk az örök életbe.

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán

Az apostolok hitét az egyház kezdettől fogva hirdette és élte, ám az utóbbi évszázadokban az értelem, napjainkban pedig csak az evilágra tekintő szemlélet száműzte a közgondolkodásból. Cantalamessa atya lerázta e vaksi szemlélet porát a feltámadást és az örök életet hirdető hitvallásunkról: „várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet”. Beszéde végéről – kezdés gyanánt – két figyelemreméltó példát említünk.

Magzatikrek képzelt párbeszéde a külvilágról: ez a fájdalom nemhiába van, valami készül

Az időben megélt hit és az örök élet közti kapcsolat bizonyos értelemben hasonlítható az anyaméhben rejlő embrió és a megszületett gyermek élete közötti viszonyhoz. Erre világít rá magzatikrek képzelt párbeszéde a külvilágról: „Okos magzatikrek, egy fiúcska és egy leányka, már az anyaméhben beszéltek egymás közt. A lányka kérdezte fiútestvérét: Szerinted lesz életünk a születés után? Ő így válaszolt: Ne légy már nevetséges! Miből gondolod, hogy lenne valami ezen a mostani szűkös és sötét helyen túl? – A lányka bátran válaszolt: Ki tudja, talán van egy anya, vagy valaki, aki iderakott minket és gondjába vesz bennünket? – Mire a fiú: Talán látsz valahol egy anyát? Mert én csak azt látom, ami van. – De a lányka egyre csak folytatta: Miért, te nem érzel időnként egy szorítást a melleden, mely napról-napra csak erősödik és egyre inkább előretol minket? – Tényleg, igazad van – szólt a fiúcska – kezdettől érzem azt. – Látod – szólt lelkesülten a leányka – ez a fájdalom nemhiába van. Azt gondolom, hogy valami sokkal nagyobb van készülőben, mint ez a szűk tér!”

Cantalamessa atya szerint az Egyház az a kislányka, mely segít az embereknek, hogy tudomásul vegyék e legbensőbb, némelykor nevetségessé is tett vágyakozásaikat.

Az Örök Ország öröme gyötrelmek közepette is

De van egy másik is példa is, Szent Ferencé – folytatta a Pápai ház szónoka. Róla kevesen tudják, hogy a teremtmények dicséretét éneklő Naphimnuszt Ferenc súlyos gyötrelmek közepette, de mégis az örök életbe vetett hitének ujjongásában írta. A perugiai rendi forrás így tudja: „Egyik éjjel Ferenc különösképpen gyötrődött sokféle betegsége miatt, amiért is így szólt szívében: „Uram, segíts gyötrelmemben, hogy türelemmel tudjam elhordani betegségeimet”. Erre rögtön hallotta lélekben a szózatot: „Ferenc, mondd csak nekem, ha valaki cserébe betegségeidért és szenvedéseidért egy nagyon értékes kincset adna, vajon nem tekintenéd-e semminek – a nagy kincshez hasonlítva – a földet, a köveket és a vizeket? Vajon nem lennél tőle nagyon boldog?”. Így válaszolt Ferenc: „Uram, ez valóban nagyon nagy és felmérhetetlen kincs lenne, drágalátos, kedves és felette kívánatos”. A hang a szívében így szólt: „Akkor hát légy boldog és örvendező a betegségeidben és a gyötrelmeidben. Mostantól fogva békés derűben élsz majd, mintha már az Országomban lennél!”. Ferenc reggel pedig fölkelvén, társaihoz imígyen szólt: „Nagyon is örvendeznem kell mostani bajaim és fájdalmaim közepette és hálát kell adnom az Istennek, amiért kegyelmével és áldásával ilyen gazdagon elhalmozott engem. Ő ugyanis irgalmasságában arra méltatott, hogy nekem, méltatlan kicsi szolgájának ajándékozza, még itt a földön, Örök Országa birtoklásának a bizonyosságát.

Ezért tehát, az ő dicséretére, az én vigaszomra és a felebarát épülésére az Úr új dicséretét szeretném szerezni teremtményei javára. Mi minden nap használjuk a teremtményeit és nélkülük élni sem tudunk. Ám minden nap hálátlannak bizonyulunk ezért a nagy jótéteményéért, nem mondunk dicséretet érte, mint ahogy megilletné a Teremtőt. Aztán leült, összeszedetten figyelni kezdett, majd így szólt: „Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás, és minden áldás”. A szónak így összegezte a példát: Az örök élet gondolata Ferencet nem a világ és benne a teremtmények megvetésére indította, hanem még nagyobb lelkesedésre és hálára értük, ami sokkal elviselhetőbbé tette a mostani szenvedést.

A keresztény örök élete valójában egy személy, a feltámadt Krisztus

Izajás próféta Ádventben felhangzó szava Isten népét vigasztalja, amit az egyház a Krisztusba vetett hitben hirdet. Az örök igazság fényével tekintve jelenlegi helyzetünkre, ahol minden átmeneti és ideiglenes lesz, vagyis minden elmúlik: gazdagság, szépség, egészség. Valóban vigasztaló azt felfedezni, hogy mégis van egy szilárd pont, amire törékeny földi életünket építhetjük. Ebben a „minden változásban” csak egyetlen dolog marad meg, ahogy Szent Ágoston látta: „valóban, minden elmúlik ebből a világból, de van valami, ami nem múlik el ezzel a világgal. Ez a soha el nem múló pedig az örökkévalóság! A világ nagy vallásai is hirdetik ezt a túl-világot, aminek mi ismerjük az útját és a célját. A keresztény ember számára az örök élet nem filozófiai okfejtés gyümölcse, hanem Krisztus feltámadásán alapul, ahogy ő maga mondja: „Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,2-3). A keresztény ember örök élete valójában egy személy, a feltámadt Krisztus.

A hit napfogyatkozása

A hit napfogyatkozása módján az utóbbi századokban a fizikai gondolkodásmóddal elsősorban a világ Teremtő Istenébe vetett hitet oltották ki, majd ateizmusként bemutatkozva feleslegesnek minősítette az örök életet. Maradt ez a világ, amit a szekularizmus alapszava, a „saeculum” jelent számukra, ez pedig a jelen kor, az evilág. A szekularizált gondolkodásmód, az evilágiság a valóságon csak a földi realitást érzi, következésképpen kiküszöbölte az örökkévalóság távlatát. Ezért a hívő ember félénk lett, vonakodik erről beszélni, pedig egyszer – majd kétezer éven keresztül – az örök élet gondolata az egész létezést áthatotta. Márpedig, ha hiányzik ez a dimenzió, akkora a keresztény hit, mint a fáklyára szórt homok, kialszik. Szent Pál is világosan látta ezt, mit is csinál az ember a feltámadás hite nélkül: „Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (1Kor 15,32). Az örökkévalóság távlata nélkül az emberi szenvedés duplán és visszafordíthatatlanul abszurd.

Hit az örökkévalóságban és az evangelizáció

Az örökkévalóságba vetett hit az evangelizáció egyik lehetőségi feltétele, ami nélkül nem lehet Krisztust hirdetni, akiről Pál apostol tanítja: „Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is” (1Kor 15,4-9). Éppen az örök élet meghirdetése adja keresztény prédikáció hatóerejét. A Pápai Ház szónoka összevetette a pogány világ túlvilági hitét a keresztények örök élet képzetével és rávilágított a lényegi különbségre. A pogány túlvilági hit sajnálatra méltó lefokozása az evilági élet gazdagságának, míg a keresztény eszme azt messze meghaladja, ahogy az első korintusi levélben olvassuk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által” (2Kor 2,9). Vissza kell térni Szent Ágoston gondolatához: „Quid prodest bene vivere si non datur semper vivere?, Mit számít jól élni, ha nem adatik meg örökké élni?”. Vagy ahogy Szent Bernát és Loyolai Szent Ignác mondják, akik minden nehézséggel szemben feltették a kérdést: „Quid hoc ad aeternitatem?” Mi ez, az örökkévalósághoz mérten?