A szegények állnak az evangélium középpontjában – Ferenc pápa homíliája

Vertse Márta – Vatikán

Ne legyünk „kimért” keresztények, ne féljünk a kockázattól, merjünk a szegények szolgálatába állni, küzdjük le félelmeinket a szeretet bátorságával – mondta homíliájában Ferenc pápa, rámutatva, hogy a legnagyobb szegénység szeretetünk szegénysége.

Mindig, minden Isten kegyelmével kezdődik

A talentumokról szóló példabeszédnek van egy kezdete, egy közepe és egy vége, amely megvilágítja életünk kezdetét, közepét és végét – kezdte szentbeszédét Ferenc pápa, majd részletesen elemezte az evangéliumi szakasz három részét.

A kezdet. Minden egy nagy jóval kezdődik: a példabeszédben szereplő úr nem tartja meg saját magának a vagyonát, hanem szolgáinak adja; van, akinek öt talentumot, van, akinek kettőt és van akinek egyet ad, „kinek-kinek rátermettsége szerint” (Mt 25,15). Kiszámították – magyarázta a pápa -, hogy egyetlen talentum megfelelt mintegy húsz év munkabérének: ami akkor bőségesen elegendő járadék volt egy egész életre. Íme ez a kezdet: számunkra is minden Isten kegyelmével kezdődött. Mindig, minden a kegyelemmel kezdődik, nem a mi erőnkkel, hanem Isten kegyelmével, aki az Atya és aki olyan sok jót adott a kezünkbe, mindnyájunkra különféle talentumokat bízva. Nagy vagyon birtokosai vagyunk, amely nem attól függ, hogy mennyi mindenünk van, hanem attól, hogy mik vagyunk: a kapott élettől, a bennünk lévő jótól, a megsemmisíthetetlen szépségtől, amellyel Isten megajándékozott bennünket, mert képmása vagyunk és mindegyikünk értékes a szemében, egyedülálló és pótolhatatlan a történelemben! Így tekint ránk Isten, így érez bennünket Isten.

Ne azért panaszkodjunk, amink nincs, hanem fejlesszük kapott képességeinket

Mennyire fontos, hogy emlékezzünk erre: életünkre tekintve gyakran csak azt látjuk, ami hiányzik, és ezért panaszkodunk. Ilyenkor engedünk a „bárcsak!” kísértésének: bárcsak enyém lenne az a munka, bárcsak enyém lenne az a ház, bárcsak lenne pénzem, bárcsak sikeres lennék, bárcsak ne lenne az a problémám, bárcsak jobb emberek vennének körül! A „bárcsak” ámítása megakadályoz abban, hogy meglássuk a jót és elfeledteti velünk a kapott talentumokat. A „bárcsak” elfeledteti veled, hogy az nincs, amiért panaszkodsz, de birtokolsz más dolgokat. Amiket Isten azért bízott ránk, mert mindnyájunkat ismer és tudja, mire vagyunk képesek; bízik bennünk, törékenységünk ellenére. Bízik abban a szolgában is, aki elrejti a talentumot: reméli, hogy félelmei ellenére ő is jóra fogja használni, amit kapott. Az Úr tehát azt kéri tőlünk, hogy a jelent használjuk fel a múlt iránti nosztalgia nélkül, szorgalmas munkával várakozva visszatértére. A pápa itt szólt „arról a csúnya nosztalgiáról”, amely sötét hangulatot kelt és megmérgezi a lelket. Mindig hátrafelé tekintünk, mindig másokat figyelünk, soha nem azt nézzük, hogy mit tehetünk saját kezünkkel, milyen munkalehetőségeket kaptunk mi, az Úrtól.

A talentumokról szóló példabeszéd középpontja a szolgálat

Így elérkezünk a példabeszéd középpontjához: ami a szolgák munkája, vagyis a szolgálat. A mi munkánk is szolgálat, amely gyümölcsözteti a talentumokat és értelmet ad az életnek. Ugyanis nem szolgál az életnek az, aki nem azért él, hogy szolgáljon – ezt sokszor el kell ismételnünk és elmélkednünk kell róla: nem szolgál az életnek az, aki nem azért él, hogy szolgáljon. De milyen a szolgálat stílusa? – tette fel a kérdést a pápa. Az evangéliumban a jó szolgák azok, akik kockáztatnak. Nem óvatosak és nem körültekintők, nem őrzik meg maguknak azt, amit kaptak, hanem befektetik. Mert a jó, ha nem fektetik be, elvész; mert életünk nagysága nem attól függ, hogy mennyit teszünk félre, hanem attól, hogy mennyire gyümölcsöztetjük. Milyen sokan vannak azok, akik egész életükben csak felhalmoznak, arra gondolva, hogy jól éljenek, ahelyett, hogy jót tennének. De milyen üres az az élet, amely csak a szükségleteket hajszolja, anélkül, hogy a szükséget szenvedőkre tekintene! Ha vannak adományaink, az azért, van, hogy mi adományok legyünk! És itt tegyük fel magunknak a kérdést – mondta Ferenc pápa: „Csak a szükségleteket követem, vagy képes vagyok azokat is észrevenni, akik szükséget szenvednek? A kezem nyitott vagy zárt?” – kérdezte a pápa kézmozdulatával illusztrálva szavait.

A kockáztató szolgák a hűségesek

A pápa hangsúlyozta, hogy a szolgákat, akik befektetnek, akik kockáztatnak, négy alkalommal hívja „hűségesnek” a példabeszéd. Az evangélium számára nincs hűség kockázat nélkül. Valaki feltehetné a kérdést: „De atyám, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy kockáztatunk?” – „Igen, azt jelenti, ha te nem kockáztatsz, akkor úgy jársz, mint a harmadik szolga: a föld alá rejted képességeidet, spirituális és anyagi javaidat, mindenedet”. Nincs hűség kockázat nélkül – szögezte le Ferenc pápa. Istenhez hűnek lenni azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy életünket a szolgálat tervei felborítsák. Szomorú látvány, amikor egy keresztény védekező álláspontra helyezkedik, csak a szabályok megtartásához és a parancsolatok tiszteletben tartásához ragaszkodik. Rögtönzött szavakkal folytatva homíliáját Ferenc pápa „kimért” keresztényeknek nevezte azokat, akik soha nem tesznek egy lépést sem a szabályokon kívül, mert félnek a kockázattól. „Engedjétek meg nekem ezt a képet, ezek olyan nagyon vigyáznak saját magukra, hogy soha ne kockáztassanak,” - utalt a „kimért keresztényekre” – „hogy már életükben elkezdik lelkük mumifikálásának folyamatát, és végül múmiákká válnak”. Ez nem elegendő, nem elég a szabályok megtartása. A Jézushoz való hűség nem pusztán abból áll, hogy nem követünk el hibákat. Így gondolkozott a példabeszéd lusta szolgája: kezdeményezés és kreativitás hiányában egy felesleges félelem mögé rejtőzik és eltemeti a kapott talentumot. A gazda „haszontalannak” nevezi, pedig nem tett semmi rosszat! Igen, de nem tett semmi jót sem. Inkább mulasztással vétkezett, semmint, hogy megkockáztassa a tévedést. Nem volt hűséges Istenhez, aki szereti önmagát adni; a legrosszabb sértéssel válaszolt, visszaadta Istennek a kapott ajándékot. Az Úr arra hív bennünket, hogy nagylelkűen kockáztassunk, küzdjük le a félelmet a szeretet bátorságával, küzdjük le a tétlenséget, ami bűnrészességgé válik. Ma, ezekben a bizonytalan, törékeny időkben, ne pazaroljuk életünket csak saját magunkra gondolva, a közöny magatartásával. Ne ámítsuk magunkat, mondván, hogy „béke és biztonság” (1Tessz 5,3) – idézett a pápa a thesszalonikaiakhoz írt első levélből. Szent Pál arra szólít minket, hogy nézzünk szembe a valósággal, ne hagyjuk, hogy megfertőzzön bennünket a közömbösség.

A szegények örökös életjáradékot biztosítanak nekünk

Hogyan szolgáljunk tehát Isten kívánsága szerint? A gazda elmagyarázza a hűtlen szolgának: „Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltónak, hogy hazatérve kamatostul kapjam vissza a magamét”. Kik ezek a „pénzváltók”, akik képesek tartós kamatot szerezni nekünk? A szegények. Ne feledjétek – hangsúlyozta Ferenc pápa - a szegények állnak az evangélium középpontjában, nem lehet megérteni az evangéliumot a szegények nélkül. A szegények benne vannak magában Jézus személyiségében, aki gazdag létére kiüresítette önmagát, szegénnyé lett, bűnné lett értünk, ami a legcsúnyább szegénység. A szegények biztosítanak nekünk örökös életjáradékot és már most lehetővé teszik, hogy meggazdagodjunk a szeretetben. Mert a legnagyobb szegénység, ami ellen küzdenünk kell, az a mi szeretetünk szegénysége – mondta nyomatékkal a pápa, majd utalt a Példabeszédek Könyvére, amely dicsérettel szól egy szeretetszolgálatban tevékenykedő nőről. Ennek nagyobb az értéke minden gyöngynél. Kövessük ennek a nőnek a példáját, aki az ószövetségi szöveg szerint: „Kiterjeszti kezét az elnyomott fölé, a szűkölködőnek meg a karját nyújtja” (Péld 31,20). Nyújtsd ki a kezed a szükséget szenvedő felé, ahelyett, hogy azt követelnéd, ami neked hiányzik: így megsokszorozod a kapott talentumokat.

Közeledik a Karácsony, az ünnepek ideje – folytatta homíliáját Ferenc pápa. Hányszor sokan felteszik a kérdést: „Mit vegyek? Mire lenne még szükségem? Fel kell keresnem az üzleteket, hogy vásároljak”. Mondjuk ezt másképpen – hangzott a pápa tanácsa: „Mit adhatok másoknak?”, hogy Jézushoz hasonlítsak, aki önmagát adta és éppen abban a jászolban.

Életünk végén tetteink alapján derül majd ki lelkünk gazdagsága

Elérkezünk így a példabeszéd végéhez: lesz olyan, aki bővelkedik és olyan, aki elherdálta életét és szegény marad. Az élet végén tehát felfedik majd a valóságot: leáldozik a világ képmutatása, miszerint a siker, a hatalom és a pénz adnak értelmet a létnek, miközben a szeretet, az, amit adtunk, valódi gazdagságként tör majd a felszínre. Egy nagy egyházatya írta – mondta a pápa és idézte Aranyszájú Szent Jánosnak a szegény Lázárról szóló szavait: „Így történik az életben: miután elérkezett a halál és véget ért a színjáték, mindenki leveszi magáról a gazdagság és a szegénység maszkját és eltávozik ebből a világból. És csak tetteik alapján ítélik meg őket, egyesek valóban gazdagok, mások szegények” (Aranyszájú Szent János, Beszédek a szegény Lázárról, II, 3). Ha nem akarunk szegényen élni, kérjük a kegyelmet, hogy Jézust lássuk a szegényekben, Jézust szolgáljuk a szegényekben.

Tetteinkben legyünk valóban keresztények, Jézust lássuk meg a szegényekben

A pápa végül köszönetet mondott Isten sok hű szolgájának, akik nem hallatnak magukról, de szolgálva élnek. Felidézte Roberto Malgesini atya, a közelmúltban meggyilkolt comói pap példáját. Ez a pap nem elméleteket gyártott, hanem egészen egyszerűen Jézust látta a szegényekben és élete értelme a szolgálat volt. Szelíden letörölte a könnyeket, a vigasztaló Isten nevében. Napját imával kezdte, hogy befogadja Isten ajándékát; napjának középpontjában a tevékeny szeretet állt, hogy gyümölcsöztesse a kapott szeretetet; a nap vége pedig az evangéliumról tett tiszta tanúságtétele volt. Ez az ember megértette, hogy ki kell nyújtania kezét olyan sok szegény felé, akikkel naponta találkozott, mert mindegyikükben Jézust látta – emlékeztetett a pápa az idén szeptember 15-én meggyilkolt olasz papra, majd így fohászkodott: „Kérjük a kegyelmet, hogy ne szavakban, hanem tettekben legyünk keresztények. Hogy gyümölcsöt teremhessünk, ahogy Jézus kívánja, Ámen”.