Keresés

Vatican News
Ferenc pápa új könyvének borítója: Kezdjük újra álmodni - egy jobb jövőért Ferenc pápa új könyvének borítója: Kezdjük újra álmodni - egy jobb jövőért 

Ferenc pápa: A „Covidos” helyzetek és három magányos időszak az életemben

„Kezdjünk újra álmodni – út egy jobb jövő felé” – címmel írt könyvet Ferenc pápa Austen Ivereigh újságíróval, mely decemberben jelenik meg. A La Repubblica – című olasz napilap november 23-i előzetest közölt belőle, melyet összefoglalunk hallgatóinknak.

Gedő Ágnes – Vatikán

Ferenc pápa így kezdi visszaemlékezését: „Életemben három ’Covidos’ időszak volt, a betegség, Németország és Córdoba.”

A betegség tapasztalata

„Amikor huszonegy évesen súlyos beteg lettem, először tapasztaltam meg korlátaimat, a fájdalmat és a magányt. Megváltoztatta a helyi értékeimet. Hónapokig nem tudtam, ki vagyok, meghalok-e vagy élek. Még az orvosok sem tudták, hogy túlélem-e. Emlékszem, hogy egy nap átöleltem édesanyámat és kértem, mondja meg, hogy meg fogok-e halni. Másodéves voltam a Buenos Aires-i egyházmegyei szemináriumban.

Emlékszem a dátumra: 1957. augusztus 13-a volt. Egy prefektus vitt be a kórházba, amikor észrevette, hogy az influenzám aszpirinnel nem gyógyítható. Először is leszívtak másfél liter vizet a tüdőmből, aztán ott maradtam, harcolva élet-halál között. Novemberben megoperáltak, hogy kivegyék a tüdőm jobb fölső lebenyét. Tapasztalatból tudom, hogy érzik magukat a koronavírus-betegek, akik levegőért kapkodnak a lélegeztetőgépen.

Azokból a napokból különösen két ápolónőre emlékszem. Az egyik a főnővér volt, egy domonkos apáca, aki Athénban tanított, mielőtt Buenos Aires-be küldték. Utólag tudtam meg, hogy miután az orvos elment az első vizsgálatot követően, ő utasította a többi nővért, hogy dupla adagot adjanak be nekem, mint amit az orvos előírt – penicillinből és sztreptomicinből -, mert a tapasztalat azt mondatta vele, hogy a halálomon vagyok. Cornelia Caraglio nővér megmentette az életemet. Mindennapos kapcsolatban állt a betegekkel, ezért jobban tudta az orvosnál, hogy mire van szükségük a pácienseknek, és volt bátorsága is, hogy éljen ezzel a tapasztalattal.

Egy másik ápolónő, Micaela ugyanezt tette, amikor a fájdalom gyötört. Titokban extra adag nyugtatót adott nekem, a megszabott időpontokon kívül. Cornelia és Micaela már az égben vannak, de örökre adósuk maradok. A végsőkig harcoltak értem, amíg helyre nem jöttem. Megtanítottak, mit jelent a tudományt használni, és ha kell, túl is lépni rajta, hogy az adott szükségletekre válaszoljunk.

Abból a tapasztalatból még egy dolgot megtanultam: mennyire fontos elkerülni az olcsó vigaszt. A látogatók, akik fölkerestek a kórházban azt mondták, hogy minden rendben lesz, hogy soha többé nem fog így fájni: buta, üres szavak voltak, bár jó szándékkal mondták őket, de sosem ért el a szívemig. Aki a leginkább megérintett engem a bensőmben a csöndjével, egy nő volt, aki az egyik legmeghatározóbb személy volt az életemben: María Dolores Tortolo nővér, aki kiskoromban tanítóm volt és felkészített az első áldozásra. Bejött meglátogatni, megfogta a kezem, adott egy puszit, és csöndben elidőzött jó darabig. Aztán így szólt: „Jézust követed". Nem kellett mást hozzáfűzne. Jelenléte, csöndje mélységes vigasszal ajándékozott meg.

Ez után az élmény után elhatároztam, hogy a lehető legkevesebbet beszélek, amikor beteget látogatok. Beérem azzal, hogy megfogom a kezüket.” (…)

Idegenben magányosan

Ferenc pápa a magányosság megtapasztalásával kapcsolatban fölidézi 1986-os, Németországban töltött időszakát, melyet a „száműzetés Covidjának” nevez.

„Önkéntes száműzetés volt, mert nyelvet tanulni mentem, és hogy anyagot keressek a disszertációm befejezéséhez, de úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. Kiszöktem néha sétálni a frankfurti temető felé, ahonnan látszottak a fel- és leszálló repülőgépek. Honvágyam volt, haza szerettem volna menni. Emlékszem a napra, amikor Argentína megnyerte a (labdarúgó-) világbajnokságot. Nem akartam megnézni a mérkőzést, és csak másnap tudtam meg, hogy nyertünk, amikor olvastam az újságban. A németórán senki nem beszélt róla, de amikor egy japán lány fölírta a táblára, hogy „Éljen Argentína”, a többiek nevetni kezdtek. Bejött a tanárnő, szólt, hogy töröljük le, és ezzel lezárta a témát.

Magányos győzelem volt, mert nem volt kivel megosztanom. A nem odatartozás magánya, ami miatt kívülállónak érzed magad. Kivesznek a helyedről és egy ismeretlen helyre raknak, és közben jössz rá, mennyit ér az a hely, amit hátrahagytál.

Olykor a gyökerektől való elszakadás gyógyíthat, vagy gyökeres átalakuláshoz vezethet. Ilyen volt az én harmadik „Covidom”, amikor 1990-től két évre Córdobába küldtek.”

Amikor gyógyít az elszakadás a gyökerektől

Ferenc pápa így folytatja visszaemlékezését: „Ennek az időszaknak a gyökere az én vezetési stílusomra vezethető vissza, előbb provinciálisként, majd rektorként. Valami jót biztosan csináltam, de olykor túl kemény voltam. Córdobában visszaadták a szívességet, és igazuk volt.

Abban a jezsuita rendházban egy évet, tíz hónapot és tizenhárom napot töltöttem el. Miséztem, gyóntattam és lelki útmutatást adtam, de soha nem jártam ki, hacsak nem kellett a postára mennem. Egyfajta karantén volt, elszigeteltség, mint ami sokunkkal történt az elmúlt hónapokban, és jót tett nekem. Gondolatokat érlelt meg bennem: írtam és sokat imádkoztam.

Addig a pillanatig a Jézus Társaságában rendezett életem volt, ami arra a tapasztalatra épült, amit előbb novíciusmesterként, majd 1973-tól provinciálisként szereztem egészen 1986-ig, amikor rektori megbízatásom lejárt. Belekényelmesedtem abba az életmódba. Egy olyan gyökeres váltás, amikor egy távoli zugba elküldenek helyettesítésre, mindent fölborít. A szokásaidat, a viselkedési reflexeidet, a megcsontosodott igazodási pontokat, minden borul, és elölről kell tanulnod élni, újra összerakni az életedet.

Abból az időszakból ma különösen három dolog van rám nagy hatással. Az első, hogy megadatott az imádkozás képessége. A második a kísértések, amiket átéltem. A harmadik pedig, ami a legfurcsább, hogy éppen akkor olvastam a Pápák történetét, Ludwig Pastor harminchét kötetes művét. Választhattam volna egy regényt, vagy valami érdekesebbet. A mostani helyemről nézve kérdezem, vajon Isten miért sugallta akkor, hogy éppen azt a könyvet olvassam? Így oltott be az Úr, hogy felkészítsen. Ha egyszer megismerted azt a történetet, nem tudsz nagyon csodálkozn azon, ami a Római Kúrián belül és a mai egyházban zajlik. Sokat segített!

A córdobai „Covid” valódi megtisztulás volt. Toleránsabbá tett, megértőbbé, megtanított megbocsátani. Új empátiával vértezett föl a gyengék és védtelenek iránt. És türelmet, sok-sok türelmet adott, megértettem, hogy a fontos dolgokhoz idő kell, hogy a változás szerves, vannak határok és nekünk azon belül kell mozognunk, ugyanakkor szemünket a látóhatáron tartva, mint Jézus tette. Megtanultam, hogy fontos a nagyot kicsiben nézni, és odafigyelni az apróságokra a nagy dolgokban. Sok értelemben fejlődtem abban az időszakban, mint amikor egy alapos metszés után újra rügyet hajtasz.

De résen kell lennem, mert amikor bizonyos hibákba, bűnökbe esel és korrigálod magad, az ördög – ahogy Jézus mondja – visszajön és a házat „kisöpörve, feldíszítve találja” (vö. Lk 11,25), aztán hív még hét, nála is gonoszabb lelket. A végén pedig annak az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt – mondja Jézus. Ezért kell most aggódnom, amikor az egyház kormányzásával vagyok megbízva; hogy ne essek ugyanazokba a hibákba, mint amikor szerzetesi elöljáró voltam. (…)

Ferenc pápa így összegzi gondolatait: „Ezek voltak az én fő személyes „Covidjaim”. Megtanultam belőlük, hogy sokat szenvedsz, de ha hagyod, hogy megváltoztasson, jobb emberként jössz ki belőle. Ha azonban akadályokat emelsz, rosszabbul.”

„Kezdjünk újra álmodni” – hivatalos olasz fordításban „Ritorniamo a sognare”, 2020. Austen Ivereigh. Minden jog fenntartva. Megjelent a Piemme Mondadori Kiadónál, Milánó 2020. (Published by arrangement with Berla & Griffini)

 

23 november 2020, 18:47