Ferenc pápa: Nem a halálnak, hanem a feltámadásnak születtünk

Vertse Márta - Vatikán

A szentmise olvasmányai arra emlékeztetnek bennünket, hogy nem a halálnak, hanem a feltámadásnak születtünk – kezdte homíliáját Ferenc pápa. Mint ahogy Szent Pál írja a második olvasmányban, már mostantól kezdve „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20) és ahogy Jézus mondja az evangéliumban, az utolsó napon feltámadunk (vö. Jn 6,40). És az első olvasmányban a feltámadás gondolata az, ami Júdás Makkabeust „szép és nemes” tettre ösztönzi (2Mak 12,43). Ma mi is feltehetjük magunknak a kérdést: mit sugalmaz számomra a feltámadás gondolata? Hogyan válaszolok a feltámadásra szóló hívásomra?

Tegyük konkréttá Jézus meghívását: „Jöjjetek hozzám”

Az első segítség Jézustól érkezik, aki a mai evangéliumi szakaszban ezt mondja: „aki tehát hozzám jön, azt nem dobom ki” (Jn 6,37). Íme, a meghívása: „Jöjjetek hozzám” (vö. Mt 11,28). Az élő Jézushoz menni annyit jelent, hogy beoltjuk magunkat a halál ellen, a félelem ellen, hogy mindennek vége. Jézushoz menni: ez tűnhet egy magától értetődő és általános spirituális buzdításnak. Azonban próbáljuk meg ezt a felhívást konkréttá tenni, kérdéseket feltéve magunknak: Ma, az irodában, amikor az ügyeket intéztem, közeledtem-e az Úrhoz? Folytattam-e vele párbeszédet? Azokat a személyeket, akikkel találkoztam, Jézus elé vittem-e imáimban? Vagy mindent csak úgy végeztem, hogy saját gondolataimba merültem, örülve annak, ami jól sikerült és panaszkodva, azért, ami nem jól ment? Vagyis, úgy élek-e, hogy az Úr felé megyek, vagy magam körül forgok? Mi az iránya az utamnak? Csak arra törekszem-e, hogy jó benyomást keltsek, hogy megőrizzem szerepemet, időmet és élettereimet, vagy az Úr felé megyek-e? – ezeket a kérdéseket javasolta Ferenc pápa a lelkiismeretvizsgálathoz.

A hívők számára nincs középút

Jézus mondata robbanásszerű: aki hozzám jön, azt nem dobom ki. Mintha azt mondaná, hogy arra a keresztényre, aki nem megy Őhozzá, a kidobás vár. Aki hisz, annak a számára nincs középút: nem lehet valaki Jézusé és közben maga körül forog. Aki Jézusé, az úgy él, hogy kilép önmagából és Jézus felé tart.

Az egész élet egy kilépés: az anya méhéből jövünk a világra, a gyermekkorból átlépünk a serdülőkorba, onnan a felnőtt korba és így tovább, egészen, amíg nem távozunk ebből a világból. Ma, miközben imádkozunk bíboros és püspök testvéreinkért, akik kiléptek ebből az életből, hogy találkozzanak a Feltámadt Krisztussal, nem felejthetjük el a legfontosabb és legnehezebb kilépést, ami értelmet ad az összes többinek: azt, amikor önmagunkból lépünk ki. Csak önmagunkból kilépve nyitjuk ki a kaput, ami az Úrhoz vezet. Kérjük ezt a kegyelmet: „Uram, szeretnék Tehozzád jönni, a mindennapok útjai és útitársai által. Segíts, hogy kilépjek önmagamból, hogy találkozzak Veled, aki az élet vagy”.

A szenvedők iránti könyörületesség kitárja az örök élet kapuit

A pápa homíliája második gondolatát ezután az első olvasmányhoz, a Makkabeusok második könyvéből vett idézethez fűzte. Júdás Makkabeus nemes tettet hajtott végre. (Gyűjtést rendezett, hogy a pénzért engesztelő áldozatot mutassanak be a halottakért). „Meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár” (2Mak 12,45). Tehát a könyörületesség érzései csodálatos jutalmakat eredményeznek. A mások iránt érzett könyörületesség kitárja az örökkévalóság kapuit. Ha lehajolunk a szükséget szenvedőkre, hogy szolgáljuk őket, ezzel kopogtatunk a mennyország előszobájának ajtaján. Ha ugyanis, ahogy Szent Pál emlékeztet rá, „a szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8), akkor éppen a szeretet az a híd, ami összekapcsolja a földet az éggel. Feltehetjük tehát magunknak a kérdést, hogy haladunk-e előre ezen a hídon: megrendít-e egy szükséget szenvedő helyzete? Tudok-e könnyet ejteni azért, aki szenved? Imádkozom-e azokért, akikre senki sem gondol? Segítek-e valakinek, aki semmivel sem tudná viszonozni? Ez nem álszent jótékonykodás, nem aprópénzre váltott karitatív tevékenység; ezek az élet, a feltámadás kérdései.

A feltámadás az élet értelme és célja

Végül a feltámadás távlatában a pápa a harmadik ösztönzést Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvéből vette. A jezsuita rend alapítója azt javasolja, hogy egy fontos döntés meghozatala előtt képzeljük el, hogy Isten előtt állunk az idők végezetén. Az erre a megjelenésre szóló hívás nem halasztható el, ez az érkezési pont mindenki számára.  Az ebben a perspektívában meghozott döntések jó irányba mutatnak, mert a feltámadáshoz közelítenek, amely az élet értelme és célja. Mint ahogy az indulást a célvonaltól számítjuk ki, a magvetést a betakarítás után értékeljük, így az életet is végéből, végcéljából kiindulva ítéljük meg helyesen. Szent Ignác írja a Lelkigyakorlatos könyvben: „Mérlegeljem és fontolgassam, hogyan is érzem majd magam az ítélet napján. Gondoljam meg milyen módon szeretném akkor, hogy döntöttem volna a mostani ügyben. Azt a szabályt, melyet  akkor szeretném, hogy megtartottam volna, tartsam meg most” (187). Hasznos gyakorlat lehet, hogy az Úr szemével nézzük a valóságot, ne csak a mi szemünkkel. Vessük tekintetünket a jövőbe, tekintsünk a feltámadásra, ne csak a mára, amelyik elmúlik. Hozzunk olyan döntéseket, amelyek az örökkévalóság, a szeretet ízét hordozzák magukban.

Hangoljuk rá magunkat Jézus akaratára, készítsük elő a feltámadás hajnalát

Kilépek-e magamból minden nap, hogy az Úrhoz menjek? A szükséget szenvedők irányában érzek-e könyörületet, segítem-e őket gesztusaimmal? Isten előtt hozom-e meg fontos döntéseimet? Hagyjuk, hogy e három kérdés közül legalább az egyik tettre ösztönözzön bennünket. Jobban összhangban leszünk Jézus kívánságával, amelyet a mai evangéliumi szakasz fejez ki: semmit ne veszítsen el abból, amit az Atya adott neki (vö. Jn 6,39). A világ olyan sok hangja között, amelyek miatt elveszítjük a lét értelmét, hangoljuk rá magunkat a feltámadt és élő Jézus akaratára: így a mából a feltámadás hajnalát készítjük elő.