Keresés

Vatican News
Ferenc pápa az Úrangyala elimádkozásakor az Apostoli Palota dolgozószobájának ablakában Ferenc pápa az Úrangyala elimádkozásakor az Apostoli Palota dolgozószobájának ablakában  (� Vatican Media)

Az irgalmasság a szeretet valódi arca – a pápa Úrangyala imádsága

Vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédében Ferenc pápa az irgalmas szamaritánus példabeszédéhez fűzte gondolatait. Arra buzdította a híveket, hogy egyre inkább éljék meg azt a szétszakíthatatlan kapcsolatot, amely az Isten iránti szeretet és a testvérek iránti konkrét és nagylelkű szeretet között áll fenn.

Vertse Márta – Vatikán

Az irgalmasság egy szükségben lévő emberi élettel szemben a szeretet valódi arca – hangsúlyozta a pápa. Az irgalmas szamaritánus példáját követve válunk Jézus valódi tanítványaivá. Az Isten és a felebarát iránti szeretet egységes és következetes életszabállyá válik.

Az irgalmas szamaritánus példabeszéde a keresztény élet mintaképe

A vasárnapi evangéliumi szakasz az „irgalmas szamaritánus” jól ismert példabeszédét mutatja be (vö. Lk 10,25-37) – kezdte beszédét Ferenc pápa. Egy törvénytudó megkérdezi Jézustól, hogy mit kell tennie az örök élet elnyeréséhez. Jézus arra buzdítja, hogy a Szentírásban találja meg rá a választ, amely így hangzik: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat”. Mivel különféle magyarázatok voltak arra, hogy ki a „felebarát”, ezért a törvénytudó tovább kérdezett: „De ki az én felebarátom?”. Jézus ekkor az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszol – folytatta Ferenc pápa, majd arra szólította fel a Szent Péter-téren összegyűlt híveket, hogy ezen a vasárnapon vegyék a kezükbe az Evangéliumot és olvassák el Lukács evangéliumának 10. fejezetéből a 25. verssort. Ez a szakasz az egyik legszebb evangéliumi példabeszéd. A keresztény élet mintaképévé, paradigmájává vált, annak a példaképe, hogy hogyan kell cselekednie egy kereszténynek. Lukács evangelistának köszönhetjük ezt a kincset – tette hozzá a pápa, megállapítva, hogy Lukács evangéliumának sorai az egyház és az emberiség történelmében kitörölhetetlen nyomokat hagytak.

A szamaritánus az általa ismeretlen Isten akarata szerint cselekedett

A rövid történet főszereplője egy szamaritánus, aki útközben találkozik egy emberrel, akit a rablók kifosztottak és megvertek. A szamaritánus gondozásába veszi a sebesültet. Tudjuk, hogy a zsidók megvetették a szamaritánusokat, mert azt tartották, hogy nem tartoznak a választott néphez. Nem véletlen tehát, hogy Jézus éppen egy szamaritánust tesz meg a példabeszéd pozitív személyiségének. Így akarja leküzdeni az előítéletet, bebizonyítva, hogy egy idegen is, aki nem ismeri az igaz Istent és nem jár templomába, képes rá, hogy Isten akarata szerint viselkedjen, részvétet érezzen a szükséget szenvedő testvér iránt és minden rendelkezésére álló eszközzel segítséget nyújtson neki.

Ne helyezzünk emberi szabályokat Isten parancsolata elé

Ugyanazon az úton, a szamaritánust megelőzően már elhaladt egy pap és egy levita, vagyis istentiszteletnek szentelt személyek. Látták a földön fekvő, szerencsétlenül járt embert, de folytatták útjukat megállás nélkül, valószínűleg azért, hogy ne fertőzzék meg magukat vérével. Egy emberi szabályt, azt, hogy ne szennyezzék be vérüket - a nagy isteni parancsolat elé helyezték, amely mindenekelőtt irgalmasságot akar.

Hiteles vallásosság és maradéktalan humanizmus

Jézus tehát példaként állítja elénk a szamaritánust, éppen egy olyan embert, akinek nem volt hite! Gondoljunk mi is azokra az ismerőseinkre,  akik talán agnosztikusak, de jót tesznek. Ez az ember, akit Jézus példaképül választ, úgy szereti testvérét, mint saját magát. Bebizonyítja, hogy szereti Istent teljes szívével és minden erejéből – azt az Istent, akit nem ismert – és egyidejűleg kifejezi az igazi vallásosságot és a teljes humanizmust.

Felebarátunk minden szükséget szenvedő személy

Miután elmondta ezt a szép példabeszédet, Jézus ismét a törvénytudóhoz fordul, aki feltette a kérdést: „Ki az én felebarátom?” és így szól: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” Így a visszájára fordítja beszédpartnere kérdését és mindnyájunk logikáját. Megérteti velünk, hogy nem mi döntjük el kritériumaink szerint, hogy ki a felebarátunk és ki nem, hanem a szükséget szenvedő személynek legyen lehetősége felismerni azt, hogy ki a felebarátja, vagyis ki az, akinek „megesett rajta a szíve”.

Együtt érzünk-e  a szenvedőkkel?

Képesnek lenni az együttérzésre – ez a történet kulcsa. Ez a mi kulcsunk – hangsúlyozta Ferenc pápa. Ha te egy szükséget szenvedő személy iránt nem érzel részvétet, ha szíved nem rendül meg, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben. Figyelj erre, figyeljünk erre! Ne hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket az önző érzéketlenség!  Az együttérzésre való képesség vált a kereszténység, sőt Jézus tanításának ismérvévé. Jézus maga az Atya részvéte irányunkban.

Az irgalmasság a szeretet valódi arca

Ha látsz egy utcán fekvő hajléktalant és rá se nézel, vagy ezt gondolod: „Biztos a bor hatása. Ez egy részeg” – tedd fel magadnak a kérdést: ne azt, hogy vajon az az ember részeg-e, hanem azt, hogy szíved nem keményedett-e meg, nem vált-e jéggé? Ez a végkövetkeztetés azt mutatja, hogy az irgalmasság egy szükségben lévő emberi élettel szemben a szeretet valódi arca. Így válunk Jézus valódi tanítványaivá és így mutatkozik meg az Atya arca: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). És Isten, a mi Atyánk irgalmas, mert együtt érez; képes erre az együttérzésre, arra, hogy közeledjen fájdalmunkhoz, bűnünkhöz, hibáinkhoz, nyomorúságainkhoz.

Kérjük az együttérzés kegyelmét

Szűz Mária segítsen bennünket, hogy egyre inkább megértsük és főleg megéljük azt a felbonthatatlan köteléket, amely Isten, a mi Atyánk iránti szeretet és a testvéreink iránti konkrét és nagylelkű szeretet között fennáll. Adja meg a kegyelmet, hogy együtt érezzünk és növekedjünk az együttérzésben.

15 július 2019, 11:46