Keresés

Vatican News
Pope Francis Pope Francis  (ANSA)

Negyedik nagyböjti elmélkedés: A legmélyebb keresztény létforma az imádás

„Imádd Uradat, Istenedet!” – vette elő Raniero Cantalamessa atya a Tízparancsolat első szavát és ebből kiindulva a keresztény létforma legnagyobb mélységére mutatott rá, mely az Isten imádása, és annak csúcsaként az Eucharisztia előtti hódolat.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán     

Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai előtt tartotta meg a kapucinus szónok a Redemporis Mater pápai kápolnában a nagyböjti időszak negyedik elmélkedését, mely az Isten és ember közötti kapcsolat legteljesebb formájáról, az Isten imádásáról elmélkedett.

A politikus felelőssége Isten előtt az, hogy a népe dicsérje az Istent

Bevezető gondolatként a lelkiség és a politikai felelősség kapcsolatáról szólt Szent Ferenc 800 évvel ezelőtti látogatása kapcsán, amikor Egyiptomban találkozott Malik al-Kamil szultánnal. A Szent Ferenc családjához tartozó kapucinus szónok a Poverello hazatérésére utalt, aki az út során szerzett tapasztalat jegyében írta meg levelét, melyet a Népek kormányzóihoz intézett: „Tartoztok annyival az Úrnak, hogy a rátok bízott népet az ő tiszteletére vezessétek, ezért minden este hirdessétek meg nekik a Mindenható Istennek kijáró dicséretet és hálaadást. Ha ezt nem teszitek, tudjátok meg, hogy számot kell erről adnotok majd az Úr Jézus Krisztusnak az ítélet napján!”. Cantalamessa atya egy misszionárius nővér vallomását idézte: „A mi hivatásunk arra szól, hogy az emberek alapvető szükségletére válaszoljunk, ez pedig az Isten iránti szükségük, a szomjúságuk az Abszolútumra, hogy tanítsuk meg őket az Istenhez vezető útra, az Isten imádására. Így történik, hogy errefelé a muzulmánok annyi sok prozelitát (megtérőt) teremnek, mert azonnal és egyszerű módon tanítanak Isten imádására”.

A keresztény isteneszmény először az Isten szeretetét hangsúlyozza 

Nekünk keresztényeknek azonban más istenképünk van, ez pedig egy olyan Isten, aki végtelen szeretet, még mielőtt végtelen hatalma lenne. Ettől még nekünk azonban nem lenne szabad elfelejtenünk az istenimádás elsődleges kötelezettségét, intett a Pápai Ház szónoka, majd a szamaritánus asszony Jézushoz intézett szavára utalt: „Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti azonban azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely”. Jézus válaszában nem egy újabb helyre utal, hanem más minőségre: „Az Isten lélek és az igazi imádók Lélekben és igazságban imádják őt”.

Az imádás egyes egyedül csak az Istennek jár ki

A kapucinus szónok szerint az Újszövetség adta meg az imádásnak azt a teljességet, ami korábban hiányzott belőle, hiszen némelykor még az Isten angyalát is imádattal illeték. Ezzel szemben Jézus  a pusztai megkísértése során világosan válaszol: „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!”. Az egyház befogadta ezt a tanítást és az imádás legfőbb és kizárólagos formáját a latriá-ban jelölte meg, s amíg a szenteket a dúlia, a tisztelet illeti meg, addig a Szűzanyának a hüperdúlia, a különleges tisztelet jár ki. Az imádás tehát az egyetlen olyan vallási cselekedet, mely senki másnak nem jár ki, még a Szűzanyának sem, csak egyedül az Istennek. Ebből ered a méltósága és páratlan ereje – hangsúlyozta a szónok.

Az imádásnak megfelelő kifejezése a térdhajtás

Az imádás kifejeződése emberi gesztusokkal többféle módon történik. A proszkünészisz az arca borulást jelenti az alávetettség értelmében, ahogy az evangéliumokban és a Jelenések könyvében is olvassuk, de itt már az imádkozó a mennyi liturgiában a feláldozott Bárány előtt borul le. Az újszövetségi szóhasználat egy oldottabb formát használ egyébként, mint ahogy a hiszekegyünkben mondjuk a Szentlélekről: „akit éppúgy imádunk és dicsőítünk…”. Végül az imádásnak megfelelő magatartás a térdhajtás lett, ami szintén csak az istenségnek jár ki. Letérdelhetünk egy Mária kép elé imádságra, de nem hajthatunk Térdet a Szűzanya előtt, csak az Oltáriszentség és Krisztus feszülete előtt!

Az imádás nem annyira az igazság fénye, hanem a valóság fényessége

Mit is jelent az imádás? – tette fel a kérdést a Pápai Ház szónoka. Lényege nem egy megfontolás, hanem egy belső ráérzés, mely villanásszerűen érkezik. Nem annyira az igazság fénye, hanem a valóság fényessége. Az imádásban az ember  Isten nagyságát, méltóságát, szépségét és jóságát tapasztalja meg, melyben elakad a lélegzete. Hajótörés ez egy parttalan tengeren! Folignói Szent Angéla szerint „az imádás az embert egységbe fogja és elmeríti Isten végtelen mélységében”.    

Istenünk, Neked a csend a dicséret!

Az imádás kifejezésére a leghatékonyabb szó a szilencium, a csend. Azt akarja elmondani ez, hogy az imádás valósága fölötte áll a szónak, vagyis nem lehet azokkal elmondani. Habakuk próféta ujját ajkára téve jelzi: „Hallgasson el előtte az egész föld! Legyen csönd az Isten jelenlétében. Jób is ezt teszi, kezét az ajkára helyezve, amit a 65. zsoltár héber szövege így mond: „Neked a csend a dicséret!” A negyedik században Nazianszi Szent Gergely egyházatya így tanít: „A csend himnuszát emeljük fel az imádásban az Istenhez”. A csend ugyanis beleegyezést jelent, hozzájárulást, hogy az Isten Isten. Ezért hívja a Jelenések könyve Jézust Ámennek! Neki valójában csak egyetlen szót lehet mondani: Szent, Szent, Szent! Cantalamessa atya szerint ez a csendes imádás a hívő ember részéről nagyfokú alázatot igényel, mert miközben feláldozza önmagát, lemond még a szavairól is.

A nyugati egyház lelki legmélyebb lelki tapasztalata az Oltáriszentség imádásához kapcsolódik

Beszéde harmadik nagy gondolatában a szónok az eucharisztikus imádást értelmezte, mely a XI. századtól kezdve alakult ki, mintegy válaszként Tours-i Berengár tévedésére, aki tagadta Krisztus reális, valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ettől kezdve a nyugati egyház legmélyebb lelki tapasztalata az Oltáriszentség imádásához kapcsolódik, amit teológiai formába öntött Szent Tamás himnusza: Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem!         

05 április 2019, 18:04