Cerca

Vatican News
2019.04.20 Veglia Pasquale A tűzszentelés a feltámadás ünneplésének a kapuja   (Vatican Media)

Húsvét a kövek elhengerítésének ünnepe – Ferenc pápa szentbeszéde a vigília szertartáson

Isten elmozdítja még a legkeményebb köveket is, amelyekbe reményeink és elvárásaink ütköznek, elgörgeti a halál, a bűn, a félelem köveit. Az emberi történelem nem fejeződik be egy sírkő előtt, mert felfedezzük az “élő követ”, aki a feltámadt Jézus. A mi egyházunk alapjait Jézus alkotja, és akkor is, amikor elcsüggedünk, amikor kudarcaink alapján ítélünk meg mindent, Jézus eljön és mindent megújít, feloldja csalódásainkat – fejtette ki homíliájában Ferenc pápa, gyakran feltéve a történelmet megváltoztató kérdést: „Mit keresitek az élőt a holtak közt?”

Vertse Márta – Vatikán

Az evangéliumi szakaszra (Lk 24,1-12) utalva a Szentatya felidézte a Jézus sírjához kenetekkel siető asszonyok útját, amely egyben a mi utunk is; hasonlít az üdvtörténet útjához. Úgy tűnik, hogy ezen az úton minden nekiütközik egy kőnek: a teremtett világ szépsége a bűn drámájának; a rabszolgaságból való felszabadítás a Szövetség hűtlenségének; a próféták ígéretei a nép szomorú közönyének. Így van ez az egyház és mindannyiunk történetében is: a megtett lépések látszólag soha nem érnek célba. Így belénk férkőzhet az a gondolat, hogy a remény csalódottsága az élet sötét törvénye.

Az emberi történelem nem ér véget egy sírkő előtt

Ma azonban felfedezzük, hogy utunk nem hiábavaló, nem ütközik sírkőbe. Egy mondat felrázza az asszonyokat és megváltoztatja a történelmet: „Mit keresitek az élőt a holtak közt?” (Lk 24,5). Miért gondoljátok, hogy minden hasztalan, hogy senki sem tudja elmozdítani a ti köveiteket? Miért engedtek a beletörődésnek és a kudarcnak? – tette fel a kérdéseket Ferenc pápa, majd hangsúlyozta:  Húsvét a kövek elhengerítésének az ünnepe. Isten eltávolítja a legkeményebb köveket is, mint a halál, a bűn, a félelem, a világiasság és amelyekkel összeütközve szétzúzódnak reményeink és elvárásaink. Az ember történelme nem ér véget egy sírkő előtt, mert ma felfedezi az „élő követ” (vö. 1 Pt 2,4): a feltámadt Jézust. A mi egyházunk  alapja Jézus és akkor is, amikor elcsüggedünk, amikor azzal a kísértéssel állunk szemben, hogy mindent kudarcaink alapján ítéljünk meg, Jézus eljön, hogy megújítson mindent, hogy visszájára fordítsa csalódásainkat. Mindnyájan arra kaptunk meghívást ma este, hogy az Élő Jézusban ismét megtaláljuk őt, aki eltávolítja szívünkből a legnehezebb köveket. Mindenekelőtt tegyük fel a kérdést magunknak: melyik az én eltávolítandó kövem, hogy hívják?

A bizalmatlanság köve

A remény útját gyakran a bizalmatlanság köve torlaszolja el. Amikor helyet kap az a gondolat, hogy minden rosszul megy és a rossznak soha nincs vége, beletörődve odáig jutunk el, hogy azt hisszük, a halál erősebb az életnél és cinikusak leszünk, gúnyolódunk, beteges levertség, elbátortalanodás hordozóivá válunk. Egyik követ a másikra helyezve egy emlékművet építünk magunkban az elégedetlenségnek, ez a remény sírboltja. Az állandó panaszkodással belopakodik életünkbe a sírbolt pszichológiája: minden a sírban ér véget, annak a reménye nélkül, hogy onnan élve kikerül. Itt van azonban Húsvét felrázó kérdése: „Mit keresitek az élőt a holtak közt?” Az Úr feltámadt, nem a holtak, hanem az élők Istene (vö. Mt 22,32). Ne temesd el a reménységet!

A bűn köve

Van egy második kő, amely gyakran pecsétet nyom a szívre: a bűn köve. A bűn csábít, könnyű és kész dolgokat, jólétet és sikert ígér, de magányt és halált hagy maga után. Bűn, ha az életet a holtak között, az élet értelmét a tovatűnő dolgok között keressük. Miért keresitek az élőt a holtak között? Miért nem határozod el magad, hogy felhagysz azzal a bűnnel, amely, mint egy kő a szíved nyílásánál megakadályozza az isteni világosságnak, hogy belépjen? Miért nem helyezed Jézust, a valódi világosságot, a pénz, a karrier, a gőg és az élvezetek villogó ragyogása elé (vö. Jn 1,9)? Miért nem mondod a világi hiúságoknak, hogy nem értük, hanem az élet Uráért élsz? – hangzottak a pápa kérdései Húsvét vigíliáján.

Az Úr Szava nyomán keljünk új életre

Az asszonyok,  akik Jézus sírjához mentek, nagyon meglepődtek az elhengerített kő látványán. Látván az angyalokat, „félelmükben földre szegezték tekintetüket” – mondja az evangélium (Lk 24,5). Nincs bátorságuk hozzá, hogy felemeljék tekintetüket. Hányszor megesik velünk is: jobban szeretünk összekuporodni saját korlátaink között, mert könnyebb egyedül maradni a szív sötét szobáiban, mint megnyílni az Úrnak. Pedig csak Ő emel fel minket. A pápa itt idézte Emily Dickinson, XIX. századi amerikai költőnő sorait: „Sosem tudjuk, milyen magasak vagyunk, amíg nem szólítanak fel, hogy álljunk fel” (We never know how high we are, Till we are called to rise;). Az Úr arra szólít, hogy Szava nyomán keljünk új életre, tekintsünk a magasba és higgyük, hogy az egeknek lettünk teremtve, nem pedig a földnek. Isten azt kéri tőlünk, hogy úgy tekintsünk az életre, mint Ő, aki mindig mindannyiunkban a szépség megsemmisíthetetlen magvát látja. A bűnben a gyermekeit látja, akiket fel kell emelni, a halálban testvéreit, akiket fel kell támasztani, a kétségbeesésben szíveket, amiket meg kell vigasztalni.

Az élet vitathatatlan bizonyossága: Jézus szeretete soha nem változik

Az  Úr Húsvétkor megmutatja, mennyire szereti életünket, olyannyira, hogy azon teljes egészében végighalad, megtapasztalja az aggodalmat, az elhagyatottságot, a halált és a poklokat, hogy győztesen kerüljön ki onnan és ezt mondja: „Nem vagy egyedül, bízzál bennem!” Jézus a szakértője annak, hogy halálainkat életté, panaszainkat öröménekké változtassa (vö. Zsolt 30,12). Ővele mi is véghez tudjuk vinni a Húsvétot, vagyis az átvonulást, az átmenetet a bezártságból a szeretetközösségbe, a kétségbeesésből a vigasztalásba, a félelemből a bizalomba. Ne a földre tekintsünk félelemmel telve, hanem tekintsünk a feltámadt Jézusra: az ő tekintete reményt önt belénk, mert azt mondja, hogy mindig szeret bennünket mindazok ellenére, amiket elkövetünk, az ő szeretete nem változik. Ez az élet vitathatatlan bizonyossága: Jézus szeretete nem változik. Tegyük fel a kérdést: az életben merre tekintek? Sírboltokat szemlélek vagy az Élő Istent keresem?

Jézus ma élő Személy

Miért keresitek az élőt a holtak között? Az asszonyok meghallgatják az angyalok felhívását: „Jusson eszetekbe, mit mondott nektek, amikor még Galileában volt” (Lk 24,6).  A hitnek szüksége van, hogy ismét elmenjen Galileába, hogy felelevenítse a Jézushoz fűződő első szeretetet, meghívását: szükség van rá, hogy szívünkkel visszatérjünk Őhozzá. Alapvetően fontos, hogy visszatérjünk az Úrral való élő szeretethez, egyébként a hitünk múzeumi, nem húsvéti. De Jézus nem egy múltbeli személyiség, egy ma élő Személy. Nem a történelemkönyvekből ismerjük meg, hanem az életben találkozunk vele.

Keressük mindig és mindenekelőtt az Urat, Ővele feltámadunk

Az asszonyok, emlékezve Jézusra, elhagyják a sírboltot. Húsvét azt tanítja nekünk, hogy a hívő csak rövid időre áll meg a temetőben, mert arra kapott meghívást, hogy menjen az Élő Úr felé. Tegyük fel a kérdést: életemben merre haladok? Olykor mindig és kizárólag problémáink felé igyekszünk, amelyek soha nem hiányoznak és csak azért megyünk az Úrhoz, hogy segítsen. De akkor szükségleteink, nem pedig Jézus irányít bennünket. Hányszor megtörténik, hogy miután találkoztunk az Úrral, visszatérünk a halottak közé, újból előássuk bántalmainkat, lelkiismeretfurdalásainkat, sebeinket, elégedetlenségeinket, anélkül, hogy hagynánk, hogy a Feltámadt Úr átalakítson bennünket. Kedves testvérek, az Élő Istent helyezzük életünk középpontjába. Kérjük a kegyelmet, hogy ne hagyjuk, hogy elsodorjon bennünket az ár, tengernyi problémáink, hogy ne zúzzuk össze magunkat a bűn kövein és a bizalmatlanság, a félelem zátonyain. Keressük Őt mindenben és mindenekelőtt. Ővele feltámadunk – fejezte be homíliáját Ferenc pápa.

21 április 2019, 11:13