A pápa Úrangyala imádsága: A vértanú István diakónus példájával készen a megbocsátásra
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A Gyermek Jézus, Istennek a Fia üdvözíti az emberiséget a kereszthalálával
Karácsony ünnepe még öröm tölti el a szívünket, és továbbra is felhangzik benne a csodálatos örömhír, hogy Krisztus értünk megszületett és békét hoz a világba. Az örvendezésnek ebben a légkörében tartjuk ma Szent István diakónus, első vértanú ünnepét – kezdte beszédét a pápa. Idegennek tűnhet Szent István ünnepéhez társítani Jézus születését, mert ellentét támad Betlehem öröme és István drámája között, akit megköveztek Jeruzsálemben a születő egyház ellen kitört első keresztényüldözés során. Valójában nem így van, mert a Gyermek Jézus az Istennek emberré lett Fia, aki üdvözíti az emberiséget, miközben meghal a kereszten. Most a jászolban szemléljük őt, pólyába csavarva. Kereszthalála után majd újból gyolcsba göngyölik a testét és sírba helyezik.
Hittel fogadjuk Jézus kezéből az élet pozitív és negatív dolgait egyaránt
Szent István az első, aki vértanúságával követi az isteni Mester nyomait. Meghalt, miként Jézus, miközben életét Istenre bízta és megbocsátott üldözőinek. Ezt két magatartást jelent – fűzte hozzá szabadon a pápa: rábízta az életét Istenre és megbocsátott üldözőinek. Megkövezése során mondta: „Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet” (ApCsel 7,59). Ezek egészen hasonló szavak azokhoz, melyeket Jézus mondott a kereszten: „Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet” (Lk 23,46). István magatartása hűségesen követi Jézus gesztusát, ez pedig felhívás mindnyájunk felé, hogy hittel fogadjuk Jézus kezéből azt az életet, mely egyaránt tartalmaz pozitív és negatív dolgot. Mint tudjuk, életünknek nemcsak boldog pillanatai vannak, hanem a nehézségek és eltévelyedések pillanatai is. Ám az Istenbe vett bizalom segít bennünket, hogy elfogadjuk a nehéz pillanatokat is, hogy azokat úgy éljük meg, mint a hitben való növekedés és a testvéreinkkel való új kapcsolatok építésének lehetőségeit. Arról van szó, hogy az Atya kezeire hagyatkozzunk, aki – mint tudjuk – irgalomban gazdag Isten az ő gyermekei felé.
Tanuljunk meg István diakónustól megbocsátani
A második magatartásforma, amivel István követte Jézust a kereszt végletes pillanatában, a megbocsátás. Ő nem átkozza üldözőit, hanem imádkozik értük: „Majd térdre esett és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik bűnül! Ezekkel a szavakkal elszenderült.” (ApCsel 7,60). Hívatásunk arra szól – jegyezte meg a pápa –, hogy tanuljunk meg tőle a megbocsátást, bocsássunk meg mindig, amit nem is olyan könnyű megtenni, miként azt jól tudjuk mindnyájan. A megbocsátás kitágítja a szívet, együttérzést teremt, nyugalmat és békét ad. Szent István első diakónus mutatja nekünk a követendő utat az emberi kapcsolatainkban, a családban, az iskolában, a munkahelyen, a plébánián és a különféle közösségekben. Legyünk mindig nyitottak a megbocsátásra! – kérte a pápa.
Imával ápoljuk magunkban a megbocsátás képességét
A megbocsátás és az irgalom logikája mindig győzedelmeskedik és a reménység távlatait nyitja meg. Ám ezt a megbocsátást imával ápoljuk, ami lehetővé teszi nekünk, hogy szilárdan Jézusra fordítsuk a tekintetünket. István képes volt megbocsátani gyilkosainak, mert Szentlélekkel volt eltelve, az égre emelte tekintetét és nyitott szemmel nézett az Istenre (vö ApCsel 7,55). Az imádságból kapott megerősítést, hogy elszenvedje a vértanúságot. Állhatatosan kell kérlelni a Szentlelket, hogy töltsön el minket az erősség adományával, mely meggyógyítja félelmeinket, gyengeségeinket, kicsinységünket és kitágítja a szívünket a megbocsátásra. Bocsássunk meg mindig! – tette hozzá szabadon a Szentatya.
Kérjük a Szűzanya és Szent István diakónus közbenjárását: imádságaik segítsenek bennünket, hogy mindig Istenre hagyatkozzunk, főként a nehéz pillanatokban és tartson meg bennünket abban a szándékunkban , hogy megbocsátásra képes emberek legyünk.
