Keresés

Gyertyafény Gyertyafény 

Ellentmondás: Sajgó Balázs atya elmélkedése Urunk bemutatása ünnepére

Bízni nem könnyű, de a túlságosan óvatos élet sem igazi élet – és ha a Fénybe nézek, erősíthetem azt az Ősbizalmat, amely egykor bennem is megingott! Ha bízom, önmagamat adom. Ha Istennek átadom magam, felajánlom magam, nem könnyebb, de szebb életet élhetek, mert a világosságban élek.
Hallgassák meg Sajgó Balázs atya elmélkedését!

A negyvennapos kis Jézus bemutatása a Templomban a mózesi Törvény szerint történik, amely szerint: „minden elsőszülöttet az Úrnak, az Istennek kell szentelni” (vö. Kiv 13,1-2). Amikor Isten kiszabadította népét az egyiptomiak fogságából, a tizedik csapásban minden elsőszülött elpusztult, legyen az ember vagy állat. Ennek a szabadulásnak az emlékére született meg ez a mózesi előírás: minden elsőszülött az Istené, ezért kell „kiváltani” Tőle a templomban egy pár gerlicével vagy galambbal.

Érezhetem, hogy ez az ószövetségi esemény kis magyarázatra szorul. Elsősorban azért, mert mi – Istennek mai újszövetségi népe – nehezen értjük meg, hogy Isten embereket pusztított volna el népe érdekében. Isten az Ő végtelen szeretetében nem úgy véd meg valakit, hogy valaki mást elpusztít! Csapások valóban voltak – ehhez kétség nem fér (hiszen azok vannak ma is!), de a csapások, amelyek az egyiptomiakat sújtották és a zsidókat nem, úgy értelmezte a választott nép, hogy Istentől jönnek. Valójában, az újszövetség fényében ezt ma már tudjuk, hogy a csapásokat Isten megengedi, de annak valamilyen oka van. Nos, az egyiptomiak esetében minden bizonnyal azért engedhette meg Isten azokat a csapásokat, mert nem éltek Istennek tetsző életet. Vagyis: sötétségben éltek!

A bűn az Istentől való elfordulás, annak következménye pedig a lelki sötétség és a lelki halál.

Az Istennel való együttlét vezet igazi életre!

W.M. Paul Young, az Éva c. művében érdekesen, de érthetően magyarázza ezt, amikor az Édenben az Ádám és Isten közötti párbeszédet így írja le:

„ – A szeretet kockáztat, drága gyermekem. Szabadságodban áll nemet mondani Nekünk, nemet mondani a szeretetre, elfordítani arcodat.

Ádám összevonta szemöldökét:

- És ha ilyet tennék, mi történne?

- Ha elfordulnál, árnyat találnál magadban. Ez a sötétség valóságosabbá válna számodra, mint én…

- Neve is van ennek az árnynak, ennek az elfordulásnak? – kérdezte Ádám mindössze néhány centire az Egytől, akit szeretett.

- Nem érdemel nevet…, de nevezhetjük halálnak” – válaszolta az Isten.”

Ezt a törést „örököltük”: az ember hajlamosabb elhinni, hogy a benne levő árnyék valóságosabb, mint az őt körülvevő isteni Fény.

A törvényt azért idézi fel tehát az evangélista Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, hogy méginkább nyilvánvalóvá váljon a lényeg: a megjelenő Fényt ünnepeljük. Nem Máriát, nem is az időseket ünnepeljük, akik találkoznak a Fénnyel, hanem a negyvennapos korában megmutatkozó és nyilvánvalóvá vált világ Világosságát. Nem a csalóka fényt, amely félre-vezet, hanem ŐT, AKI ODA-VEZET ISTENHEZ, Aki beragyogja életemet akkor is, ha nem veszek tudomást róla. Ha pedig engedem, hogy átjárjon az Ő jelenléte, erősödik bizalmam és szeretetem. Bízni nem könnyű! Egy gyermek is csak addig tud bízni, amíg nem csapják be, nem hazudnak neki.

Bízni nem könnyű, de a túlságosan óvatos élet sem igazi élet – és ha a Fénybe nézek, erősíthetem azt az Ősbizalmat, amely egykor bennem is megingott!

Ha bízom, önmagamat adom. Ha Istennek átadom magam, felajánlom magam, nem könnyebb, de szebb életet élhetek, mert a világosságban élek.

Karácsony után negyven nappal ma újra a Gyermekre tekinthetek, hogy ne felejtsem el a gyermeki ártatlansághoz való visszatérés fontosságát. Amikor az Egyház gyertyát szentel, jelezni akarja a világ számára, hogy ugyanazt a Fényességet, amelyet Simeon és Anna meglátott, én is megláthatom. Ha nem történt volna bennük is belső megvilágosodás, akkor hiába látták volna kívülről a kicsi Jézust. Hányan látták akkor is fizikai szemmel Őt, és mégsem ismerték fel benne az Istent.

E fényesség befogadásánál nem számít az életkor! Csak az számít, hogy befogadom-e, engedem-e, hogy a szabadító Krisztus fénye megvilágítson engem először belül – a szívemet és az értelmemet -, azután megvilágítsa külső világomat – azt a pici részét a nagyvilágnak, ahol én élek?

Ha az ember nyitott marad kitartóan és állhatatosan, Simeonhoz hasonlóan, ennek a fénynek befogadására, akkor egész biztos, hogy megkapja egyszer a választ. Meg kell kapnia, mert Isten mindig betartja ígéretét! Lehet, a külső körülmények nem változnak meg látványosan, de belül születik egy olyan meggyőződés, amelyet senki nem vehet el – pontosan azért, mert belül van!

Ha már megtapasztaltam, akkor erre a belső fényre vigyáznom kell.

Nem mindenki szereti a fényt! Krisztus jelenléte nem hagyja nyugton a világot. Szent Ágoston mondta, hogy a szálka, ha a bőr alá jut, lázat okoz.

Jézus behatol a világba, és megjelenése vagy a szeretet hevét vagy pedig a gyűlölet lázát szítja. Jézus megjelenése megosztja a történelmet, a világot, az emberiséget. Jézus eljövetele a feje tetejére állítja az ember logikáját. Ekkora „felfordulást” csak isteni erő idézhet elő: az ellentmondás jele Ő ma is.

Átengedem magamon az Ő fényét?

30 január 2025, 17:29