„Krumpliprédikáció”: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 32. vasárnapra

A papnevelő intézetek képzési programjának máig szerves része a homiletikai gyakorlat. Így volt ez Rómában, a Pápai Német-Magyar Kollégiumban is.  Ennek legfontosabb eleme a szemináriumi közösség előtt elmondott „próbaprédikáció” és az ezt követő esetmegbeszélés. Természetes, hogy a papságra készülők első beszédeit lámpaláz és izgalom övezte, hiszen ilyenkor a prédikációt nem volt szabad olvasni, hanem fejből kellett elmondani. 

A Germanicum-Hungaricumnak ezen a téren is sajátos gyakorlata volt. A kollégium nagy ebédlőjében állt egy fejmagasságban elhelyezkedő templomi szószék. A kezdő prédikátorok innen mondták a homíliát. A feszültség csökkentésére és a figyelmet zavaró tényezők kizárásának begyakoroltatására azonban a kispapoknak a beszédet a többiek ebédje közben kellett elmondaniuk. Ezért is volt a belső használatú, humoros kollégiumi nyelvben az ilyen szónoklat „Kartoffelpredigt” vagyis „krumpliprédikáció”. A zsinat utáni időkben mi már nem használtuk ezt a szószéket, mára pedig az ebédlőből is kikerült. A homíliákat követő esetmegbeszélésekből egy szó azonban életre szólóan az emlékezetemben maradt. P. Gerhartz rektor atya egy megjegyzése, amit olyan szuggesztív nyomatékkal mondott, hogy szinte most is hallom. Egy prédikáció legyen „movens”, vagyis legyen megmozgató, valamire indító.

Jézus tanításában különösen is érezzük ezt az elemi mozgató erőt. A Mester beszédeiben maga az Ige, Isten Szava, Ereje és Bölcsessége szól hozzánk. Tanítása ezért a prédikációk prédikációja, csúcs és forrás. Az igazság, a jóság és a szépség energiája árad belőle. Arra indít, hogy térjetek meg, mert közel jött az Isten országa.

Jézus beszédeit és életét az evangéliumokból ismerjük meg. Ezek eredetileg szintén szájhagyományként, sajátos műfajú prédikációkként maradtak meg. Azért őrizte meg ezeket a közösség emlékezete, mert megmozgatta őket és azért mondták tovább majd írták le, hogy ezt a mozgást, szabadító életerőt és megváltó szeretetet továbbadják. Az egyház azóta is ennek a mozgatásnak és mozdításnak a dinamikájában él.

A tíz szűzről szóló példázat is csupa mozgalmasság. Egy esküvői szertartásra készül mindenki. A tíz legszebb lányt választják ki arra, hogy a vőlegény érkezésekor lámpásokkal kísérjék őt a lakodalmas házba. Minden csupa készület és izgalom, báj és varázs, illat és szépség. De a vőlegény késik és mindenki elalszik. Aztán – az éjszaka közepén – egyszer csak kiáltás hallatszik. Az éjszaka közepén – amikor a legnagyobb a sötétség, mert már távol az alkonyat és még messze a hajnal. Az éjszaka közepén – amikor a legmélyebb az álom, hisz rég volt az elalvás és soká még az ébredés. Az éjszaka közepén – amikor már senki nem várja a vőlegényt és még senki nem sejti, hogy hirtelen itt terem.

Az éjszaka közepén álmából felriadó ember döbbenetével rendít meg bennünket is Kosztolányi a Boldog szomorú dal című versében. A költő a polgári jólét, a harmonikus emberi kapcsolatok és a szakmai elismerések ellenére riasztó belátásra ébred.

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

(...)

Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát

és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,

mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy, jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

s már nem vagyok otthon az égben.

Kosztolányi itt, mint egy tisztességes orvos, pontos diagnózist ad. Terápiás javaslata azonban nincs. A kérdés pedig mindnyájunkat érint. Mit kellene tennünk azért, hogy a hétköznapi örömökbe és gondokba szunnyadó szendergésből való felriadásunk ne kétségbeejtő legyen. Hogy az életünk éjszakájának közepén érkező vőlegény elé ne pislákoló lámpással induljunk. Hogy a szívünk korsójában legyen mindig tartalék olaj.

A bizánci liturgia a nagyböjtben és a húsvéti, feltámadási szertartásban is emlékeztet a vőlegény érkezésére és a készenlét fontosságára. Nem pusztán felidézi az evangéliumi példázatot, hanem belehelyezkedik és belehelyez bennünket is. A nagyheti tropár virrasztó várakozására hív:

„Íme, a vőlegény jő éjfélkor és boldog a szolga, kit virrasztva és újra méltatlan, kit restelkedve talál. Vigyázz, ó én lelkem... (és) serkenj föl, kiáltván: Szent, szent, szent vagy Isten, az Istenszülő kedvéért könyörülj rajtunk!”

A húsvéti szertartás pedig immár a dicsőítő ünneplésre szólít:

„Járuljunk égő lámpákkal a sírból kiszálló Krisztushoz, mint menyegzői vőlegényhez, és az Isten üdvhozó Pászkáját, a mennybéli dicsőítő karokkal ünnepeljük!”

A „krumpliprédikáció” egykor arra szolgált, hogy a kezdőt a lámpaláztól megszabadítsa és megtanítsa ellenszélben is világítani. Kérjük mennyei Atyánkat, hogy az élet zavaró körülményei ellenére maradhasson lámpásunk a hit, korsónk a hűség, tartalék olajunk a szeretet, hogy a Lélek ajándékai által készen álljunk a Vőlegény fogadására.