Az utolsó: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 34. vasárnapra

Az utolsó ítéletről szóló tanítás az egyházi év utolsó vasárnapján különös nyomatékkal emlékeztet bennünket mindarra, ami „utolsó” az evangéliumban.

Ezek közül először talán az „utolsó vacsora” jut az eszünkbe. Nagycsütörtökön emlékezünk rá. Ekkor ünnepeljük az eukarisztia alapítását. A keleti egyház ezért is nem utolsó, hanem „titkos vacsorának” nevezi. Jézus tanítványaival való közös étkezésének ez a rítusa magában hordozza az Egyiptomból való kivonulás emlékezetét, a megmenekülés és a szabadulás pászkájának szertartását. De itt immár az új szövetség Főpapja töri meg a kenyeret és kínálja az áldás-kelyhe borát. Az Üdvözítő nagypénteki kereszthalálában, húsvét vasárnapi feltámadásában és a pünkösdi Lélek elküldésében teljesedik ki aztán az az isteni jelenlét, ami minden elképzelhető dimenziónkat szétfeszíti. Krisztus által, vele és benne nyílik újra meg újra szabad utunk a Lélekben az Atyához.

Az utolsó vacsora eukarisztikus közösségének misztériumát bontják ki Jézus utolsó szavai is a kereszten.

1.     „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!" (Lk 23,34). A gyilkosaiért imádkozó Jézus az ellenségszeretetről szóló tanítását önmagán teljesíti be. A legaljasabb gonoszságra is a legnagyobb szeretettel válaszol.

2.     A jobb latorhoz intézett szavai, az utolsó pillanatban megtérő rablógyilkos üdvösségének elképesztő ígéretéről tanúskodnak: „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43).

3.     Édesanyját és a szeretett tanítványt bízza egymásra, amikor így szól: „Asszony, íme, a te fiad! Íme, a te anyád!" (Jn 19,26-27). Mária itt lesz az Egyház anyja. Minden szeretett tanítvány édesanyja és példaképe. De ettől kezdve lesz és marad Mária tisztelete és az Anyaszentegyházról való gondoskodás minden jó tanítvány számára ajándék és kedves kötelesség.

4.     A kereszten haldokló Krisztus a 22. Zsoltárt idézi. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Zsolt 22,1; Mt 27,46; Mk 15,34). Szó szerint értve az imát az Úr Krisztus az Isten jelenlétét nélkülöző félelmetes és fájdalmas magányt szenvedi el. Ő, a bűn nélküli, az Istent különféle módon megtagadó bűnösök rettentő büntetését viseli. Az Istent elhagyók elhagyatottságát. Ugyanakkor a zsoltár első sora – a zsidó hagyomány szerint – az egész szöveg elimádkozásáról tanúskodik. Ebben pedig az imádkozó legárvább magánya a legtökéletesebb bizalomba fordul.

5.     A „Szomjazom!" (Jn 19,28) ugyan Jézus kínzó testi szomjúságáról is beszélhet. Teljesebb értelme szerint azonban inkább Isten szomjúsága teremtményeinek szeretetére. Lelki szomj, hogy élő vizet adhasson mindenkinek, aki olyan boldogságra vágyik, amit csak Isten végtelen szeretete képes megadni.

6.     Az „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!" (Lk 23,46) Jézus utolsó leheletének sóhaja, immár annak a hallatlan fordulatnak a megnyilatkozása, ami a 22. zsoltár első és második fele között végbemegy. A kétség itt reménybe fordul, a szenvedés pedig megdicsőülésbe. Jézus feltétlen bizalommal adja vissza lelkét Atyjának. János evangélista teológiai értelmű szóhasználata révén pedig „kiadva”, „kibocsátva” Lelkét „átadta” azt az Egyháznak.

7.     A „Beteljesedett!" (Jn 19,30) tartalmilag ismét a 22. Zsoltár utolsó fohászára utal. „Megcselekedte, bevégezte, beteljesítette az Úr” (vö.: Zsolt 22,32). Ez már nem az Istentől való elhagyatottság panaszos sóhaja, hanem a megváltás győzelmének még csak számára sejthető biztos reménye.

Jézus utolsó szavai és gesztusai egy végrendelet erejével hatnak. Nem egy földi király rendelkezései utódjáról, vagyonáról, szándékáról. Nem kizárnak valakiket egy örökségből, vagy előnyben részesítenek másokat, hanem végérvényesen és visszavonhatatlanul megnyitják mindnyájunk számára az örök élet, öröm és boldogság lehetőségét.

Az utolsó ítéletről szóló tanítás Krisztus király utolsó szavainak megértésére és végakaratának teljesítésére hívnak bennünket. Az Emberfia nem a sziporkázó értelem csillogását, nem az acélos akarat erejét és nem is mély érzelmi rezdüléseket várnak tőlünk. Krisztus magát a szükséget szenvedőkkel, az éhezőkkel, szomjazókkal, ruhátlanokkal, idegenekkel, betegekkel, és foglyokkal azonosítja.

József Attila szeretetet kolduló sorai költői leleménnyel rántanak bele bennünket is az elemi szükséget szenvedő könyörgésébe.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

                        (Gyermekké tettél)

Ha én vagyok az éhező és a szomjazó, a tudatlan és a magányos, akkor sokkal jobban értem a könyörület életfontosságú és üdvösséges jelentőségét.

A mi Jézusunk egyszerre szegény és gazdag. Koldus és király. A szükséget szenvedő emberiség jótevője és a nélkülöző emberek sorstársa. Állítja, hogy amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek. Ugyanakkor, ha jót tesztek, hozzám váltok hasonlóvá és így lehetettek alkalmassá a nektek készített ország elnyerésére.

Az egyházi év utolsó vasárnapján az utolsó vacsoráról, Jézusnak a kereszten kimondott utolsó szavairól és az utolsó ítéletről szóló elmélkedéssel értünk el a Vatikáni Rádió három liturgikus évét záró 156. vasárnap után az én szolgálatom utolsó elmélkedéséhez is.

Adja Isten, hogy mindazok, akikkel bármiféle módon együtt járhattunk ezen az úton, az utolsó ítéletkor majd ezt hallhassuk: Jöjjetek Atyám áldottai és vegyétek a világ kezdete óta nektek készített országot! Ámen.