Fordítva: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

A két főparancs kapcsán gyakran halljuk és magunk is tapasztaljuk, hogy az önszeretettel van a legnagyobb problémánk. Mert hogyan szeresse felebarátját úgy, mint önmagát az, aki nem, vagy nem jól szereti saját magát. És hogyan szeresse Istent minden képességével az, aki úgy érzi, hogy a szíve érzéketlen, a lelke meghasonlott, akinek elméje kétségekkel van tele, és az ereje elszállt.

Martin Buber a tér és az idő – többnyire csupán tudományos vagy filozófiai értelemben használt – fogalmait vallási összefüggésbe helyezi. Rövid megállapításai ráadásul sarkaiból fordítják ki hétköznapi felfogásunkat. A térrel kapcsolatos, hallatlanul tömör, vallásbölcseleti megállapítása így hangzik: „Nem az áldozat van a térben, hanem a tér az áldozatban”.

Nem a geometriából ismerős térről, szélességről és hosszúságról, magasságról és mélységről beszél. Még csak nem is a költészetben emlegetett egzisztenciális térről, a száműzetés vagy otthonosság, a tágasság vagy szűkösség élményéről, vagy a külső és belső világról szól. Az áldozat vallási fogalmát kapcsolja a térhez. Ráadásul nem ezt helyezi emberi világunk paraméterei közé, hanem evilági tájékozódásunk és dimenzióink terét sejti meg és ismeri fel az áldozat távlatában.

Az áldozat sajátos értelemben vallási fogalom. Az áldozatbemutatás minden rítusban az istenséggel való kapcsolat fölvételére, fenntartására vagy helyreállítására szolgál. Amikor egy személy vagy egy közösség áldozatot mutat be, akkor a Szenttel lép kapcsolatba. A hely, ahol az áldozat bemutatása megtörténik ugyan mindig konkrét. Mivel azonban az igaz áldozat az istenkapcsolatra való megnyílás legvégső gesztusa, ezért a tér is minden irányban szétfeszül. Vagy más szavakkal, mindenfelől megnyílik az isteni szándék hasonlíthatatlan tágasságára, intimitására és intenzitására.

Buber az áldozathoz hasonlóan az időt is új módon közelíti meg. Nem a fizikai idő minél pontosabb mérése érdekli. Nem történelmi események összefüggéseit vagy földtörténeti korok évmilliárdos távlatait vizsgálja. Nem is az egzisztenciális idő unalom miatti hosszúságának vagy élvezetességéből fakadó rövidségének relativitása foglalkoztatja. Az imádság és idő kapcsolatát értelmezi újra és nyit számunkra is új távlatot, amikor azt állítja, hogy: „Nem az imádság van az időben, hanem az idő az imádságban”.

Az imádság, ahogy az áldozat is, vallási megnyilvánulás. A Szenttel való kapcsolat valóságának megélése. Ahogy az áldozat megnyitja a teret, vagy pontosabban az áldozat révén kinyílik a tér az istenivel való találkozásra, úgy az imában is megnyílik az evilági idő. Amikor egy személy vagy egy közösség imádkozik, akkor ez természetesen mindig egy konkrét helyen és órával is mérhető időben zajló esemény. Mivel azonban a valódi ima az istenkapcsolatra való feltárulás radikális gesztusa, ezért az imában az idő is minden irányban szétfeszül. Vagy más szavakkal, mindenfelől megnyílik az isteni hasonlíthatatlan teljességére, bensőségességére és átható erejére. A keresztény imában a múlt, Isten teremtő és szabadító tetteinek kollektív és személyes emlékezete. A jelen a Tökéletesség és az Irgalom erőterében való tevékeny lét. A jövő pedig a minden képzeletünket felülmúló Beteljesedésre való várakozás.

A tér és az idő fogalmának és tapasztalatának szakrális kontextusba helyezése az ember és a személyes szeretet kapcsolatának megfontolására inspirál. Nem lehetséges, hogy nem az ember tulajdonsága a szeretet, hanem a szeretet teszi emberré az embert? Vagy Buber után szabadon – nem a szeretet van az emberben, hanem az ember a szeretetben?

Láttuk, hogy a teret és az időt is sokféleképpen értjük, mérjük és értelmezzük. Még inkább érvényes ez a szeretetre. Lehet szeretni valamit a kedvtelés vagy a kedvelés értelmében. Lehet szeretni ételt, italt, játékot, kikapcsolódást, pihenést. József Attila sorai az emberi szerelem kapcsán utalnak a tér, a múló idő, az emberi kapcsolatok, létünk egész tágasságára.

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget...

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

...

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

(Óda)

Valóban. Ha a halállal mindennek vége, akkor a leghősiesebb áldozat is visszahullik a véges térbe. Az ima a múló idő részévé lesz. A szeretet pedig nemes, de töredékes emberi szándékká szegényedik.

Mindkét főparancs kulcs-szava a szeretet. Nem túlzott elvárás ez esendő emberségünk felé? Nem. Isten nem vár tőlünk lehetetlent, hiszen Ő előbb szeretett minket! A feltámadt Krisztus áldozata olyan tágassá tette a teret, hogy végességébe Isten végtelen irgalma beáramolhasson. Az Úr imája révén felnyíló evilági idő már felénk is közvetíti az örök jóság teljességét, bensőségességét és átalakító erejét. A szívünk magányát szóra bíró Szeretet Szavát. A lelkünket és elménket felderítő atyai gyöngédséget. A Szentlélek energiáját, éltető erejét.

Valahányszor úgy éreznénk, hogy a szeretet parancsai meghaladják a képességeinket, gondoljunk arra, hogy nem a szeretet van az emberben, hanem fordítva. Az ember van a nagybetűs Szeretetben.