Jézusi perspektíva – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 24. vasárnapra

Mielőtt azonban Jézus örömhírének sajátos távlatairól szólnánk, érdemes a realista perspektíva alapelemeit felidézni. Ez az ábrázolásmód a térbeliség érzetét kelti síkfelületen. A szemlélőhöz közelebbi elemek nagyobbnak, a távolabbiak kisebbnek látszanak, a mélységbe vezető vonalak pedig egymáshoz közelednek és látszólag egy távoli pontban, az ún. enyészpontban futnak össze.

A keresztény reneszánsz a perspektívát persze nem csak a realitás illúziójának megteremtésére használja, hanem teológiai mondanivalót is közvetít. Így Leonardo da Vinci híres „Utolsó vacsora” freskóján a gondos precizitással megkomponált kép minden perspektíva vonala a geometriai középpontba, Jézus arcára vetül. Leonardo Krisztus-arca Isten szeretetének gyújtópontja. A megtestesült Fiúban a láthatatlan Atyaisten láthatóvá, az életadó Lélek pedig szemlélhetővé lett.

Raffaello is üzen a perspektívával. Két, talán legzseniálisabb freskója a vatikáni palotában, az egymással szemben megfestett „Athéni iskola” és az „Oltáriszentség disputája”. A fontos üzenetet hordozó perspektíva révén a két nagyszabású falkép titkos párbeszédet folytat egymással. A világi tudományokat ábrázoló bölcselet kompozíciója közepén az idealista Platón és a realista Arisztotelész alakja között fut össze a perspektivikus enyészpont, amit sem Platón ég felé emelt keze, sem Arisztotelész földre mutató ujjai nem tudnak megragadni. A szemben lévő freskón éppen ebben a metszéspontban látjuk a monstranciába helyezett oltáriszentséget. Ami nem sikerül a világi tudományoknak és a filozófiának, azt a Szentháromság és a megtestesülés titkába beavató oltáriszentség tárja elénk. A végtelen és a véges, a mennyei és a földi, az örökkévaló és az időbeli metszéspontján szemlélhetjük keresztény hitünk centrumát, a feltámadt Krisztus eukarisztikus jelenlétének misztériumát.

Egy további érdekesség Raffaello utolsó nagy alkotásának, az Urunk színeváltozásának perspektivikus teológiája. Mózes és Illés között látjuk a kitárt karú Jézust, akinek a lába hátrébb van, mint a két mellette megjelenő alaké. A realista ábrázolás törvénye szerint ezért Jézusnak kisebbnek is kellene lennie Mózesnél és Illésnél... Mégis nagyobb náluk! Raffaello nem téved, hanem tanít. Kilépteti Krisztust a földi térből és a látomás részesévé tesz bennünket. Egy új világ előképét villantja fel, ami szétfeszíti hétköznapi tapasztalásunk kereteit.  Egy olyan térbe enged bepillantást, ahol jó lenni, mert azzal lehetünk „Aki Van”, a ki velünk van és velünk marad a világ végezetéig.

Leonardo és Raffaello a festészet eszközeivel sejtetnek meg valamit abból, amit Jézus a példabeszédei távlatai révén tár elénk. Jézus nem festői bravúrral láttat, hanem a megrendült szív perspektívájába avat be. „Megesett rajta a szíve” – olvassuk az irgalmas szamaritánus, a tékozló fiú atyja és a nagyvonalú király történetében is.

Az együttérző szamaritánus parabolájában Krisztus az önigazoló írástudó „de ki az én felebarátom” énközpontú kérdésének perspektíváját, a „ki lett a felebarátja annak, aki bajba jutott” fókuszára cseréli. A segítségre szoruló ember felől láttatott történetet pedig nemcsak a helyes elméleti válasz megadásában segít, hanem a helyes cselekvés elvét is felejthetetlenné teszi.

A szeretettel dobbanó szív perspektívájából lát és láttat a tékozló fiú, az irgalmas atya és a látszólag otthon maradt idősebb testvér példázata is. A mindkét fiát teljes szívvel szerető Atya perspektívája változatlan. A tékozló majd hazatérő fiú megtérésének görbéje jól végződő történetként befejezett. Perspektíva-váltásra az idősebb fiúnak lenne szüksége. Az ő alakja képviseli a botránkozó farizeusokat és írástudókat, akik megütköztek azon, hogy Jézus kapcsolatba lép a bűnösökkel. A nyitott történetnek akkor lehet pozitív végkifejlete, ha otthon elidegenedett fiakként felismerjük, hogy csak azok lehetnek a mennyei Atya gyermekei és az ünnepi lakoma részesei, akik hozzá hasonlóan szeretik az igazakat, a bűnösökön pedig könyörülnek.

A számadást tartó király és a türelmet kérő adósok története ismét perspektívák feszültségébe vezet. Az események hátterében az adósság nyomasztó nagyságát felülírja a király felszabadító gesztusa. A puszta haladék sötét terhét pedig a megfizethetetlen tartozás elengedésének fényes öröme tünteti el. A ragyogó kompozíció előterében éppen ezért lesz szinte elviselhetetlenül bántó a jelentéktelen összeget követelő kicsinyesség, és a türelmet kolduló alázattal szembeni szívtelenség.

Az aszimmetrikusan pozitív események terében felháborító az ellentétesen aránytalan negativitás. A történet végén a méltányos büntetés nem írja felül mindenestől a király jóságát. Csak az ennek utánzására képtelen adóst szankcionálja.

Péter megbocsátásra vonatkozó kérdését Jézus Isten végtelen szeretetének perspektívájával szembesíti. Hétszer megbocsátani – emberileg – igazán nagyvonalúnak tűnik. Jézus válasza a hetvenszer hétszer való megbocsátásról – különösen az adósokról szóló példázat fényében – nem puszta költői túlzás. Isten emberszeretetének horizontjába helyez.

Kérjük az isteni irgalmassággal látó és láttató Mestert, tanítson meg bennünket is a megrendült szív perspektívája szerinti látásra, hogy elengedett adósságaink nagysága feletti örömünkben mi is az ő megbocsátó szeretetének munkatársai lehessünk.