Szent István király felkenése és megkoronázása a liturgia tükrében

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Szent István király – apja, Géza nagyfejedelem 997-ben történt halála után – döntő lépést tesz és 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot küldi Rómába, hogy II. Szilveszter pápától koronát kérjen. Minthogy ez időben III. Ottó német-római császár éppen Rómában tartózkodik, a koronaküldés vélhetőleg mind a római pápa, mind a német-római császár egyetértésével történt. István király felkenésére és megkoronázására az ezredforduló Karácsonyán került sor, Esztergomban vagy Székesfehérvárott. 1000 Karácsonya, vagyis december 25-e az Úr Jézus születésének napja a XI. században egyúttal az év első napját jelentette. Szent István királlyá avatása eképpen a beköszönő második évezred első napján egy Isten kegyelméből uralkodó új keresztény király országlásának a kezdetét jelentette. 1023 évvel később, ma, Magyarország e szentistváni hagyomány szellemi-lelki-kulturális örökösének tekinti magát. Ennek az örökségnek legfontosabb vonása a spirituális, keresztény lelki örökség, mely induláskor éppen a királyavatás felkenési szertartásában öltött testet.

A liturgia megőrizte az ősi imádságokat…

Szent István királlyá avatásának nem maradt fenn krónikája, ám a liturgia megőrizte azokat az ősi szövegeket és rituális mozzanatokat, melyek szakralitást és tekintélyt adtak a királynak és uralmának. Dümmerth Dezső történész az 1977-ben megjelent „Az Árpádok nyomában” című kitűnő műve alapján foglaljuk össze a királlyá felkenés leglényegesebb elemeit, melyek az ország ezeréves története szempontjából ma is orientációt adhatnak az ország vezetőinek és polgárainak. Beszédes tény, hogy a könyvet a kommunista hatalom csak a Panoráma kiadó „Utazások a múltban és a jelenben” sorozatában hagyta megjelenni, de a kötet gondviselésszerűn máig „isteni kalauznak” is bizonyul egy olyan korban, mely az úgynevezett „szabad Európát” ma a történelmi hagyományaitól el- és leszakítva sodorja emberidegen eszmék tengeren-túlról jövő örvényein.  

A rex Dei gratia, az Isten kegyelméből való király

Szent István szülei, Géza és Sarolt olyan országot hagytak Vajk - István fiúkra, mely nagyságában, erejében megállta ugyan a helyét a korában a többi nemzet között, de hiányzott az európai keresztény-államjogi elvárásoknak megfelelő dignitas és auctoritas, elismert méltóság és tekintély. Minthogy ezt nem lehetett karddal vagy pénzzel megszerezni, ellenben belenőhetett abba az európai királyeszmébe, melynek alapja a rex Dei gratia, az Isten kegyelméből való király. Ennek mintegy prototípusa a 496-ban megkeresztelkedő Klodvig, a Meroving ház első képviselője. Ez a királyeszme fejlődik tovább a frank Karoling dinasztiával, Nagy Károly 751-ben királlyá avatott apjával. Kis Pipin ugyanis az első frank király, aki az olajjal felkenés rítusában részesül, minthogy először saját frank püspöke, majd 754-ben II. István római pápa keni fel szent olajjal királlyá. Ez az unctio folytatódik Nagy Károly frank királlyá avatásával 768-ban, majd jut tetőpontjára 800 Karácsonyán, amikor III. Leó pápa a régi konstantini Szent Péter bazilika főhajója porfírkorongján császárrá koronázza.

A királyfelkenés ószövetségi alapjai 

A kereszténység történelmi előzménye és szükségszerű értelmezési háttere az Ószövetségi Szentírás, mely lényegében a szabadon kezdeményező Isten és az Ábrahámban választott népének a története. A pátriárkák és bírák korára jellemző vallási törzsszövetség után jelenik meg a nép óhajára a próféta által Isten rendeletére és a nevében felkent király. Sámuel első könyvében olvassuk: „Erre fogta az olajosszarut, Saul fejére öntötte, megcsókolta, és azt mondta: „Ezzel fölkent az Úr örökrésze fejedelmévé. Uralkodj az Úr népe fölött, és szabadítsd ki környező ellenségei kezéből… Az Úr lelke majd rád száll, úgyhogy te is prófétai révületbe esel és más emberré változol…  Isten pedig kicserélte a szívét” (1 Sám 10,1-2.6.9). Izrael első királya tehát Saul, de minthogy egy idő után méltatlanná vált a rábízott szolgálatra, Sámuel felkeni Dávidot: Amikor Izáj legkisebb fiát meglátta „a próféta „fogta az olajosszarut és fölkente testvérei körében. Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke és vele maradt” (1 Sám, 16,13). Az utódlás alapja tehát Isten szabad választása és a felkenéssel a király különleges kapcsolatba kerül Jahvéval, aki őt „fiává fogadja” (2 Sám 7,14), minthogy „az ő fölkentje sérthetetlen” (1Sám 24,7).

A názáreti Jézus az Isten fölkent királya 

Az Újszövetség Jézust királynak nevezi, így keresik a napkeleti bölcsek is a „zsidók újszülött királyát” (Mt 2,2), Natanáel pedig „Izrael királyát” látja benne (Jn 1,59). Ez a király-motívum végig kíséri nyilvános életét, így vonul be Jeruzsálembe, egészen megkoronázásáig és az elítélését jelző feliratig: „a názáreti Jézus a zsidók királya”, INRI. Mint ilyen Jézus egyúttal Dávid leszármazottja, aki elfogadja és megvédi ezt a címet: „Hozsanna Dávid fiának” (Mt 21,9.15). Jézus király mivoltánál azonban fontosabb mozzanat az ő felkentsége: Ő a Messiás, a Krisztus, vagyis a Fölkent. Ezt a felségcímet azonban ő mondja maga magáról, ahogy a Lukács evangélium negyedik fejezetében olvassuk: „Jézus – pusztai megkísértése után – a Lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki magasztalta. Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták neki oda. Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, 19és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rá szegeződött. S elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak.” (Lk 4,14-22). Fülöp Cezareájában, amikor megkérdezi a tanítványokat, hogy kinek tartják az Emberfiát, Péter apostol így tesz hitvallást: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), igaz a messiási jelleg pontosítására megjövendöli a küszöbönálló szenvedését, halálát és feltámadását. Az apostoli egyház hitét Péter apostol vallja meg híres pünkösdi beszédében: „Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel 2,36).

Magyarországra még elért a Karoling-hagyomány, de a német birodalom hűbéri hatalma már nem terjedt ki

A királlyá felkenésnek ezt az ó- és újszövetségi hagyományát a meroving, majd főként a karoling gyakorlat alkalmazta, ápolta és fejlesztette tovább, ahogy az elért István udvarába az ezredforduló végén. Így lett Magyarország az utolsó állam Európa keleti felében, ahová még a Karoling-hagyomány örökségei elértek, s ahová viszont a német birodalom hűbéri hatalma már nem terjedt ki. A Karoling-örökség hatását mindenekelőtt abban a királyavató szertartásban kell látnunk, melynek keretében Magyarország érseke Istvánt vélhetőleg Esztergomban királlyá kente fel, majd pedig fejére tette a koronát.

A XI. század nyolcvanas éveiben keletkezett Nagyobb Legenda a királyavatást tömören így foglalja össze: „Atyjának halála után az ötödik esztendőben…, miután elhozták az apostoli áldás leveleit, a püspökök a papsággal, az ispánok a néppel illő dicséreteket nagy fennhangon kiáltozván, az Istennek kedves Istvánt királynak kikiáltják és a szent kenettel felkentet királyi méltóságú koronával sikeresen megkoronázzák…”. Latin eredetije főbb vonásaiban így hangzik: „Stephanus rex appellatur et unctionem crismali perunctus diademate regalis dignitatis feliciter coronatur”. A szöveg híven megőrizte a királyavatási szertartás jelentős mozzanatait. Az acclamatio, a nép közfelkiáltása a „választás” szimbolikus aktusának a kifejezése. Az unctione crismali perunctus a szent olajjal való felkenésre utal még a koronázás előtt, ahol a crisma a püspök-szentelés és a király-avatás illatos szent olaja. A királyi fejékkel való megkoronázás pedig a „mainzi ordót” használja, amivel a fejedelmeket királlyá avatták.

Indulás a fejedelmi lakból…

A koronázási szertartás színhelye történetíróink megállapítása szerint Esztergom volt, ahol ebben az időben – az 1000. év Karácsonyán – nemcsak a fejedelem vára állott, hanem az a templom is, melyet még Géza fejedelem építtetett Szent István első vértanú tiszteletére. A szentelő esztergomi érsek mellett a győri és veszprémi püspökök lehettek a társszentelők.

A ceremónia a fejedelmi lakban veszi a kezdetét, ahol az érsek a püspökökkel együtt felkeresik Istvánt, majd onnan kilépve imádkozzák: „Mindenható örök Isten, aki a te szolgádat az ország élére emelni méltóztattál, kérünk, add neki, hogy idejének egész folyamán mindeneknek üdvét munkálja, amennyiben nem tér le a te igazságod ösvényeiről”. Innét indul a menet a templomba a kivonulás angyalának énekével: „Íme, én angyalt bocsátok el teelőtted, hogy megőrizzen téged az úton, és bevigyen téged arra a helyre, melyet neked készítettem” (Kiv 23,20).

Bevonulás a templomba: a jelölt és a nép megkérdezése   

A templom kapui ekkor föltárulnak és a menet bevonul Dávid zsoltára kíséretében: „Domine, salvum fac regem, Uram, óvjad a királyt! (Zsolt 20,10). Az oltár elé érve a fejedelem leteszi köntösét és fegyvereit, az oltár előtt arcra borul, éppúgy, mint egyébként a szentelésre váró püspök. A papság és a nép elimádkozza fölötte a – mai szóval – mindenszentek litániáját, majd a főpapok felemelik a fejedelmet, akit az érsek eképen kérdez háromszor: Akarod-e a katolikus férfiaktól neked átadott hitet megtartani és jogos műveit megőrizni? Akarsz-e a szent egyháznak és az egyház szolgáinak gyámola és védelmezője lenni? Akarod-e az országot a te atyáidnak Istentől rendelt igazsága szerint kormányozni és megvédeni. István válasza: Ez az akaratom, s amennyire Isten segítségére és összes híveinek együttérzésére támaszkodva képes leszek, ígérem, hogy mindenben ehhez híven fogok cselekedni. A választott megkérdezése után az érsek a néphez fordul és őt kérdezi: „Kész vagy-e alávetni magadat az ő fölségének és irányításának, kész vagy-e megszilárdítani és szilárd hittel erősíteni a királyi uralmát, kész vagy-e parancsainak engedelmeskedni, ahogyan az Apostol mondja: minden lélek vesse alá magát a felsőbb hatalmaknak, amiként a király felségének szokás? A nép válasza a közfelkiáltás: Fiat, fiat, amen! Legyen, legyen, úgy legyen!

„Királlyá kenlek fel téged a szent olajjal, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”

Mindez idáig csak előkészület volt, a leendő király és népének megkérdezésével, ahogy ez ma is történik a pap- és püspökszentelésnél. A kérdés-felelet ad tartalmat annak a szolgálatnak, melynek betöltésére most fölkenik a jelöltet, miután megígérte, hogy megőrzi a hitet, támogatja az egyházat és kormányozza-védelmezi az országot, a nép pedig engedelmességet fogadott leendő uralkodójának.

Most következik a felkenés szertartása, mely spirituális értelemben Isten fölkent emberévé teszi a királyt. Az érsek kézbe veszi a krizmát és megkeni vele a fejedelmet a fején, mellén és a hátán is e szavak kíséretében: „Királlyá kenlek fel téged a szent olajjal, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”

„Olajtól ihletett külsőd ragyogja bensőd fényességét”

Ez a lényegi szertartás pontosan olyan, mint a kezdetben volt, amikor Sámuel próféta felkente Sault, majd Dávidot. A Szentháromság nevének segítségül hívása jelzi, hogy a Krisztusban hozott megváltás hitének a jegyében történik az avatás. Ettől kezdve az uralkodót már nem „princeps”-nek, fejedelemnek, hanem „rex”-nek, felkent királynak nevezik. A felkenést ima követi, mely szépen kibontja a misztérium tartalmát: „Szálljon le rád, szerény szolgálatunk eredményeképp a Szentlélek bőséges kegyelme, ahogy amiképpen méltatlan kezünk közreműködésével külsőd most valóságos olajtól ihletetten ragyog, azonképpen az Ő láthatatlan olajától érintve érdemeld ki bensőd fényességét, s az Ő szellemi kenetétől mindig és teljesen áthatva, tanuld meg, illetve légy erős egész elméddel kerülni és megvetni, ami tiltott, és tudj szüntelenül arra gondolni, az után vágyódni és azon ügyködni, ami lelkednek javát szolgálja…”. A király legyen egyenes ember, külseje a bensőjét tükrözze és gondolata, vágya és cselekedete szolgálja a lelke üdvösségét. A felkent király az uralkodói szolgálata mellett részesül a papi és prófétai küldetésben is, ahogy a további ima kéri: „Gyújtsd fel, Uram, ennek a kenetnek olajával, mellyel, papokat, királyokat és prófétákat kentél fel, szolgád szívében a kegyelmed iránti vágyat, hogy az igazságot szeretve, s szintúgy az igazság ösvényén vezetve a népet is, miután a királyi méltóság birtoklására Tőled kiszabott évek sorát bevégezte, érdemei az örök boldogságba juttassák.”

Fogadd a királyi koronát és légy Krisztus egyházának buzgó védelmezője!

A látható olaj ragyogása mellett egy benső, láthatatlan spirituális felkenés is történik, mely a kegyelmi rendben, a szakralitás világában hat és teszi a felkent királyt a templomban, a szakralitás helyén, a szentelő püspök keze által Istennek lefoglalt emberévé. Ezek után, hogy az igazi, láthatatlan misztérium betöltetett, történik meg a királyi felségjelvények átadása, mint a kard, a pálca, a gyűrű, a jogar és a korona. A korona ekkor még nem az ország szimbóluma, hanem a király hatalmát és méltóságát jelképezi. Ősibb formájában a korona koszorú, ahogy a görög sztephanosz szó is mondja, Géza és István esetében azonban már felvett keresztnevük is előre mintegy a korona-koszorúra utal. A megkoronázás szertartása során az érsek István király feje fölé emeli a koronát, imádság kíséretében: „Fogadd a királyi koronát…, légy mindig istenfélő és Krisztus egyházának minden rosszal szemben buzgó védelmezője. Légy mindig az Istentől neked adott, s az apostolok és az összes szentek képviseletében kiszolgáltatott áldásunkkal a te vezetésedre bízott királyság rátermett irányítója és sikeres uralkodója, hogy a hit megdicsőült bajnokai közt, az erények drágaköveivel ékesen, és az örök boldogság jutalmával megkoronázva, Megváltónk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus oldalán, kinek nevében és képében hitünk szerint tevékenykedsz, múlhatatlan dicsőség legyen osztályrészed. Mert Ő isteni fenségben él és uralkodik az Atyaistennek együtt, egységben a Szentlélekkel….”.

„Istenünk, te Szent István királyt itt a földön országunk koronájával ékesítetted, add, hogy legyen Egyházad védelmezője a mennyben!”

Az első koronázás idején – és az Árpádok uralma alatt csaknem végig – a „corona regni”, a „királyi méltóság koronája” az uralkodó illetve a dinasztia személyes tulajdona. Formailag, képes ábrázolással is bizonyítást nyert, hogy Szent István király, akinek korabeli portréja fellelhető a későbbiekben koronázási palástként is használt, a ma is meglévő, 1031-ben készült miseruhán, ahol abroncskoronával övezett, háromszög-alakú lapos fejdíszt visel. Miként a királyavatás szertartásrendje lényegében ebben a korban a püspökszentelés rítusát követi, ennek megfelelően a püspöki fejdíszhez hasonlóan nézett ki a koronaabroncsra erősített mitraszerű felső rész, melynek alakját egymás mellé illesztett díszes lemezek adták.                

Befejezésül hangozzék fel a Szent István-napi ünnepi szentmise bevezető könyörgése: „Istenünk, te Szent István királyt itt a földön országunk koronájával ékesítetted és szentjeid közé emelted. Add kérünk, hogy aki a keresztény hit terjesztője volt hazánkban, legyen Egyházad védelmezője a mennyben, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen!”