A saját lelkünk értéke – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

Hiszen mi is történik itt? A Mester megkérdezi, hogy kinek tartják az emberek az Emberfiát. A különböző válaszok valójában inkább a válaszadókat jellemzik. Ki-ki értelmi, érzelmi és spirituális érzékenységének és érettségének megfelelő feleletet ad. Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamelyik próféta olyan személyek, akiket a Mester kortársai már ismertek. Nem meglepő jelenség tehát, hogy az ismeretlen Jézust a korábban már ismerni véltek között próbálják meg elhelyezni.

A „ti kinek tartotok engem” kérdésre felelő Péter egy egészen új értelmezési horizontot nyit. „Te vagy a Krisztus az élő Isten Fia”. Jézus a mennyei Atyától kapott kinyilatkoztatás boldogító adományának tulajdonítja Péter hitvallását. Amit itt kimondott, azt Simon Péternek még meg kell értenie. Amit aztán fokozatosan felfog, azt életáldozatával kell megpecsételnie. Az apostol keresztre feszítéséig, végső tanúságtételéig azonban még hosszú és kanyargós az út. Lelkesedése és kudarcai, könnyei és bűnbánó szeretete tanítanak és bátorítanak bennünket is.  

A feltámadás fényében hirdetett apostoli tanúságtétel és az ennek leírásaként megszülető evangéliumok egy új identitás kialakulásának mozaikkövei. Az apostoli emlékezet Jézus szavait negatív, az elvesztés veszélyére figyelmeztető formában közlik. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért?”

A pszichológus Szentmártoni Mihály jezsuita professzor a „Lelkiélet lélektana” című könyvében szentek soráról ír, akik lelki alkatuk negatív vonásait átfordítva jutottak az életszentségre. Xavéri Szent Ferencet „narcisztikus szentként” jellemzi. Ferenc ugyanis büszke ember volt, nagyra tartotta nemesi származását, az egyetemi magiszteri fokozat megszerzése után dicsőségre és megbecsülésre vágyott. Az önmagába „szerelmes” ember számára persze a legnagyobb veszély éppen önmaga elvesztése. Szent Ignác – Jézus szavaival – éppen erre emlékezti barátját. Önmaga elvesztésének félelme segítette önmaga átadásának és elajándékozásának kalandjában. Hátrahagyva a fényes egyetemi karrier lehetőségét Jézus társágának tagjaként missziós útra indul. Ő lesz a jezsuita misszió tulajdonképpeni megalapítója, ugyanakkor az újkori misszió történetének legnagyobb alakja. Xavér-Ferenc példája ezreket vonzott maga után a missziókba. Önmagát Krisztusnak átadva és „elvesztve” nyer új identitást. Így szerez a földi javak helyett mennyei kincseket. Ezért lesz osztályrésze a vallásos emberek elismerésén túl Isten barátsága.

Amikor Jézus arról beszél, hogy a saját lélek elvesztését az egész világ megnyerése sem kompenzálhatja, akkor ez pozitív módon fogalmazva azt jelenti, hogy a saját lélek megnyerése értékesebb az egész világ megszerzésénél.

A különböző identitások versenye által meghatározott korunkban ez a jézusi kijelentés sajátos módon szólít meg mindnyájunkat. Hogyan tehetek szert saját identitásra? Hogyan ismerhetem meg a saját, valódi érdekeimet, értékeimet és hivatásomat?

A „mi az ember és ezt ki mondja meg” örök kérdéséhez jutottunk. Saját lelkünk hasonlíthatatlan értékét ösztönösen érezzük, de ennek mibenlétével kapcsolatban egyre nagyobb a bizonytalanság és egyre több a válaszlehetőség.

Immár ötven éve, hogy 1973-ban bemutatták a Déry Tibor kisregénye alapján készült „Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról” című musicalt. A már akkor is sokat sejtető dalszöveg mára még beszédesebbé vált:

„Valaki mondja meg, milyen az élet

Valaki mondja meg, miér' ilyen

Valaki mondja meg, miér' szép az élet

Valaki mondja meg, miér' nem

Valaki mondja meg, miér' jó az ember

Valaki mondja meg, miér' nem

Valaki mondja meg, miér' lesz gonosszá

Valaki mondja meg, miér' nem!”

(Adamis Anna, Presser Gábor)

A válaszlehetőségek sokaságában három alapvető lehetőség létezik. Az egyik az, hogy az élet milyenségére és minőségére, szépségére és jóságára vonatkozó kérdést egyedül én válaszolom meg, mégpedig önkényesen és tetszőlegesen. A második, hogy ezt helyettem mások válaszolják meg, érdekeik szerint önkényesen és tetszőlegesen.  A harmadik pedig az, hogy ez a saját válasz az egyén és a különböző közösségek tisztelettel és szeretettel teli dialógusában születik meg.

Az első válasz az individualizmusé. A második a kollektivizmusé. A harmadik az egyén és a közösség javát kölcsönösen szem előtt tartó és kibontakozását szolgálni akaró személyes szeretet párbeszédében bontakozik ki. Az individualista számára a másik és mások csak a saját érdekei érvényesítése szempontjából és mértékében értékesek. A kollektivizmus az egyéneket áldozza fel gátlástalanul saját diktatórikus ideológiája oltárán.

A személyes kapcsolatok világában az egyén a közösségben és a közösségért, a közösség pedig a tagjaiban és a tagjaiért létezik. A családi, a nemzeti, a vallási és az egyetemes emberi közösség itt sohasem puszta eszköz, hanem cél is. Olyan cél, amiért érdemes áldozatot is hozni, keresztet hordozni, régi, beteg identitást elveszteni és Krisztus követésében újat nyerni. Mert Krisztusban az Isten kezdeményez tisztelettel és szeretettel teli párbeszédet velünk, emberekkel, hogy saját lelkünk hasonlíthatatlan értékét általa és benne megtaláljuk.