Szabadság és elköteleződés – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 12. vasárnapra

Mit is mond Jézus a félelemről? Nem egyszerűen azt, hogy ne féljetek semmitől, mert az Isten majd mindentől megvéd benneteket. Nem is arról tanít, amit a hétköznapi értékrend sugall, hogy alkalmazkodj divatos emberi véleményekhez és akkor békén hagynak. Meg „fő a testi jól-lét”, és „csak az egészség meglegyen”.  Vagy amit a latin közmondás kifejez, hogy – primum vivere, deinde philosophari – vagyis előbb élni kell, aztán lehet bölcselkedni.  

Jézus felforgatja a szokásos értékrendünket. Persze nem úgy, hogy ne törődj embertársaddal, vagy hogy ne ügyelj magad és mások testi épségére, egészségére. A „ne féljetek az emberektől”, és a „ne azoktól féljetek, akik a testet megölik” egy nagyobb egészbe illeszkednek. A félelem és féltés, a megőrzés, védelmezés és gondoskodás eszköze. Az egészséges félelem a jó megóvásának és az abban való megmaradás záloga. Jézus kijelentése – a test és lélek pokolba kerülésétől való félelem szükségességéről – az egész ember üdvösségének mindent felülíró fontosságát hangsúlyozza. Jézus jól tudja, hogy mások rólunk alkotott vélemények milyen hatalmas ereje van. A testi haláltól való félelmet pedig vérrel verejtékezve maga is átélte. Nem bagatellizálja tehát az emberi vélekedésektől vagy a fizikai szenvedéstől és haláltól való félelmet. A „ne féljetek” bátorítás éppen ezek komolyan vételéből ered. Az „inkább azoktól féljetek” mégis mindezeket fölülírva mobilizálja az ember összes energiáját, hogy meneküljön a legnagyobb, végső és örök romlástól és fusson az élet és üdvösség felé vezető úton. Ezt a krisztusi tanítást értették és élték meg a szentek, különösen a vértanúk, akiknek vére a kereszténység magvetése.

A „ne féljetek” bátorítást és az „inkább attól féljetek” figyelmeztetést vigasztalóan követi az Isten gondviselő szeretetéről szóló kedves példázat. A madaraknak prédikáló Szent Ferenc igazából a madarak prédikációját értette meg. A különféle szárnyasokat Isten gondviselő szeretete öltözteti ékes tollakkal, jósága révén találnak táplálékot és építenek fészket. Röptük és énekük Istent teremtett világának szépségét és rendjét dicsőitő örömhír, evangélium.

Erre érez rá Dosztojevszkij is a Karamazov testvérekben, amikor Zoszima sztarec gyerekkori visszaemlékezésében haldokló, 17 éves bátyja emlékét idézi fel. A korábban szabadgondolkodó és istentagadó Markel – halála közeledtével – teljesen megváltozott. Meggyónt, megáldozott kiengesztelődött Istennel és az emberekkel. Lelkében immár a közelgő mennyei békével, örömében sírva így vall: „Isten madárkái, boldog madárkák, ti is bocsássatok meg nekem, mert vétettem ellenetek is. Isteni pompa vett körül: madarak, fák, rétek, az égbolt, csak én éltem gyalázatban, csak én ócsároltam le mindent, a szépséget és a pompát meg egyáltalán nem vettem észre”. A verebekről is gondoskodó és a hajunk szálát is számontartó mennyei Atya szeretetét mi – a hétköznapok rohanásában – vajon mennyire vesszük észre?

A gondviselő szeretetről szóló gyengéd példázat után a megvallás és megtagadás alternatíváját felvázoló, ismét komoly és figyelmeztető útmutatás következik. Az üdvösséges félelmet szeretetbe átfordító bizalom után most a helytelen szégyenérzet levetkőzésének szükségességét értjük meg. Mert ez a gátlásosság nem a bűn elkövetése utáni szégyentől való megszabadulás. A bűn átka az elrejtőzésére késztető mezítelenség szégyene az Isten és ember, a férfi és a nő, meg az ember és a természet közötti összehang megszűnésének a tünete. Egy ép, csupa szeretettel teli világban nem volt szégyellnivaló testrész, szégyenletes gondolat, érzelem vagy szándék. A bűn egyik gyökere a megkívánás szemérmetlensége volt, amelyben az ember először is – jót és rosszat meghatározó – Isten kívánt lenni. Majd a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége révén minden mást is megóhajtott, mások kárára és a maga romlására. A bűnök szégyenéhez szokott ember aztán saját bűneit is rejtegeti és örül annak, hogy vétkeivel nincsen egészen egyedül.

Ebben az anonim sötétségben Krisztus megvallásához valódi bátorságra van szükség. A jobb lator utolsó pillanatban való megtérését is készséggel fogadó Üdvözítő persze nem azért hangsúlyozza, hogy az őt megvallókat megvallja, a megtagadókat megtagadja Atyja előtt, hogy ijesztgessen vagy zsaroljon bennünket. A helytelen szégyenből fakadó gátlást szeretné feloldani bennünk. Mert ez éppen abban akadályoz meg, hogy kitörjünk a bénító félelemből meg a szorongó bizalmatlanságból és a szabadon elköteleződő szeretetet válasszuk.

József Attila „Rejtelmek” című verse az emberi szerelemben felfénylő önkéntes egymáshoz tartozás szépségét és nehézségét csillantja fel.

Rejtelmek ha zengenek,

őrt állok, mint mesékbe'.

Bebujtattál engemet

talpig nehéz hűségbe.

Én is írom énekem:

ha már szeretlek téged,

tedd könnyűvé énnekem

ezt a nehéz hűséget.

Az üdvösséges félelem, az Isten gondviselő jóságára hagyatkozó bizalom és a hitvalló bátorság tegye könnyűvé az Istenhez való hűségünket – mindhalálig.