EGYHÁZ

Ingyen – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 11. vasárnapra

„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” – mondja Jézus a tizenkét apostolnak. Nem tudom, hogy volt-e olyan korszak, amikor a Mester e szavai ne lettek volna zavarba ejtők. Pontosabban egyszerre megrendítőek és inspirálók.

Először azért, mert már az első keresztény közösségeket figyelmezteti Szent Pál arra, hogy „aki nem akar dolgozni, az ne is egyék” (2 Tessz 3,10). Ezzel összefüggésben pedig eszünkbe jut a jézusi tanítás arról, hogy „méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10,7). A munkával kapcsolatban már az Ószövetségből tudjuk, hogy nem maga a munka az ember bűnéből származó büntetés, hanem a munka eredménytelensége. Az, hogy a föld – a verejtékes fáradozás ellenére – tövist és bogáncsot terem (Ter 3,18). A tisztes munkával megtermelt javak ellenben, amelyek az ember és szeretteinek megélhetését biztosítják, Isten áldásának gyümölcsei. „Mivel kezeid munkáját eszed, boldog vagy és jól lesz dolgod” (Zsolt 128,2).

Az egyház szociális tanítása is részletesen foglalkozik a munkához és a méltányos bérhez való joggal. A dolgozók bérének megrövidítése vagy visszatartása a Biblia mindkét szövetsége szerint égbe kiáltó bűn (MTörv 24,14-15; Jak 5,4). Pápai enciklikák sora tanít a munka emberi képességeket kibontakoztató, nemesítő jellegéről és a közösség szolgálatának kötelezettségéről. A munka és az azért járó anyagi elismerés tehát egyáltalán nem az Isten szándéka ellen való dolog.

Jézus most mégis az ingyenességről beszél. Ezzel kapcsolatban felmerül azonban egy másik nehézség is. Ami ingyen van, azt gyakran nem becsüljük meg eléggé. Amiért nem dolgozunk meg, azt nem értékeljük igazán. A családregények klasszikus forgatókönyve is ezt igazolja. Az első generáció nagy erőfeszítések és áldozatok árán megszerzi a vagyont. A második nemzedék még megbecsüli és megtartja azt. A harmadik pedig, amely már természetesnek véli mindezt, felelőtlenül elherdálja. Vajon nem érezhetünk-e egyfajta párhuzamot Európa keresztény örökségével kapcsolatban is? Sok minden, amit a kereszténység által többé-kevésbé áthatott európai kultúra számunkra még magától értetődően megőrzött, azt sokan mára nemcsak, hogy nem ismerik és nem értékelik, hanem tudatosan rombolják. Talán nem is sejtik, hogy olyan folyamatokat gerjesztenek, amelyek nemsokára visszafordíthatatlanul megváltoztatják a korábban természetesnek vélt rendet.

A krisztusi ingyenesség egy új dimenziót nyit. Nem a szorgalmas munka és az azért méltán járó bér ellentéte. Nem is olyan olcsó portéka, ami azért van ingyen, mert értéktelen és talán még így sem kell senkinek. Azért ingyenes, mert Isten végtelen és tökéletes szeretetével kapcsolatos. A végtelen értékű szeretet megszolgálhatatlan. A tökéletes szeretet pedig mindenféle érdek fölött áll. Ha nem lenne ingyenes, akkor teljességgel hozzáférhetetlen lenne a számunkra. Vagyis kegyelem. Latinul „gratia”. A magyar „kegyelem” szó kapcsán inkább arra asszociálunk, hogy valamilyen bűn elkövetése után kegyelmet kapunk. Vagyis nem kell bűnhődnünk. A latin teológiai kifejezés „gratia gratis datur” – szó szerint – „a kegyelem ingyen adatik” az azonos szótő révén jobban kifejezi kegyelem és az ingyenes ajándék közti bensőséges kapcsolatot. Az sem véletlen, hogy az olasz „grazie” jelentése: köszönöm! Mindenféle szívesség, kedvesség és ajándék okán érzett hálás öröm szava.

A jézusi ingyenesség egy másfajta értékrendbe vezet bennünket. A személyes szeretet korrekt munkakapcsolatokat meghaladó világába. A pénzért megvásárolható szolgáltatások és birtokolható javakon túl a létezés legértékesebb, mert csak ajándékba kapható és adható kincseinek birodalmába.

A kapcsolatok rejtelmeibe Martin Buber révén tekinthetünk, a birtoklás és létezés létmódjainak különbségébe Gabriel Marcel és Erich Fromm segítségével pillanthatunk be.

Buber Én és Te (1923) című műve a kapcsolatok és végső soron az Istennel való kapcsolat minden mást megelőző és felülmúló jelentőségéről elmélkedik. Szerinte az „Én-Te” viszony minőségileg magasabb rendű és teljesebb életminőséget eredményező, mint az „én-az” reláció. A viszonyszavak alanyi pólusán elhelyezkedő „én” csak akkor részesülhet a személyes léttapasztalat csodás gazdagságában, ha „Én-Te” „üzemmódban” működik. Aki másokat kihasználva szeretne értékes életet élni, az kudarcot vall, mert énje a tárgyi-dologi világ foglya marad. Az „én-az” világ számára hozzáférhetetlen a személyes igazsággal, jósággal és szépséggel való egyesülés élménye, a nem megvásárolható, vagyis ingyenes ajándékok csodája.

„Birtokolni vagy létezni” címmel nem csak a katolikus Gabriel Marcel írt könyvet 1935-ben, hanem a nem teista humanista Erich Fromm is 1976-ban. Műveik közös vonása, hogy az ember nem a birtoklás által lesz boldoggá, hanem azáltal, hogy hitelesen létezik. A hiteles létezés pedig az egyesülés által jön létre, vagyis azáltal, hogy az ember önzetlen szeretettel egyesül valamivel vagy valakivel, anélkül, hogy ki akarná sajátítani vagy birtokolni akarná azt.

Ha az ember meglát egy virágot, letépi, hazaviszi, vázába teszi, hogy gyönyörködhessék benne akkor birtokolni akarja, de el is pusztítja, mert a virág hamarosan elhervad. A japán költő haikuja ellenben a létezés ingyenes, önfeledt, isteni örömébe invitál:

Jobban nézd csak meg!

Pásztortáska virágzik

a sövény alján.

(Macuo Basó)

Hallgassa meg Janka Ferenc atya elmélkedését!