„Az üres sír” – Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvét ünnepére

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

Jézus feltámadásának meglepetése az üres sír zavarba ejtő tapasztalatával kezdődik. Az evangéliumok minden apró részletkülönbség ellenére ebben teljesen megegyeznek.

A sír üressége a világ teremtésének kozmikus ürességét is megidézi. „A föld puszta volt és üres. Sötétség fedte a mélységeket.” Ez az első üresség, noha teljesen ártatlan semmi, mégis megrendítő. Talán nem is véletlen, hogy sem a mítoszok, sem a görög gondolkodás nem merészkednek idáig. A pogány teremtés-elbeszélések valamiféle örök istenség véréből vagy magjából eredeztették a világot, ami aztán egy örök körforgásban van. A görög bölcselet is a keletkezés- és a végnélküliség elgondolásába emeli a kezdet és a vég kérdését. Úgy gondolták, hogy az ember evilági léte lelkének halhatatlan természete miatt csak átmeneti. Az anyagi világ változásai pedig az első-anyag öröklétére vezethetők vissza.

A Biblia azt tanítja, hogy mindent Isten teremtett. Isten „szólt és lett”. János prológusa ezt már Isten Igéjéhez kapcsolva fejti ki: „Minden általa lett és nélküle semmi nem lett, ami létrejött...”

A „creatio ex nihilo”, a „semmiből való teremtés” filozófiai-teológiai fogalma már a keresztény teremtéstan szakkifejezése. Itt a „semmiből” nem valamilyen alapanyag visszacsempészését jelenti, hanem éppen azt, hogy Isten mindenféle előzmény nélkül teremt. Úgy, hogy sem magából, sem másból nem használt fel semmit a világ megalkotásához.

A „semmiről” való gondolkodás aztán különféle irányokat vesz. Az egyik ilyen a hiánnyal kapcsolatos. A bűnről nagy teológusok beszélnek úgy, mint ami nem létezik, ami tulajdonképpen léthiány. Teljesen félreértenénk azonban ezt az elgondolást, ha azt hinnék, hogy ebből az következik, hogy igazából nincs is bűn. A bűn a szükséges jó hiánya, „privatio boni debiti”. Nem olyasmi, ami jó lenne, ha lenne, de megvagyok nélküle is. A „privatio” megfosztottság. Olyan, mint a betegség, ami voltaképpen fájdalmas egészséghiány. Ráadásul van fertőző betegség is, ami – így értve – ragályos egészséghiány, hiszen tovább terjedve sokak szenvedését és halálát okozhatja.

Az önmagában ártalmatlan semmi tehát valaminek a hiányaként nagyon is veszélyessé válhat. Homérosz eposzának főhőse éppen így jár túl a gonosz Küklopsz, Polüfémosz eszén, akinek így mutatkozik be:

„Senkise, ez nevem; így hívnak, hogy Senkise, otthon édesanyám meg apám és minden többi barátom.”

Mikor aztán Odüsszeusz menekülése érdekében megvakítja az óriást és ennek fájdalmas üvöltésére összefutnak a többiek és kérdezik, hogy ki bántott, akkor így felel: 

„Társak, Senkise öl meg csellel, senki erővel.” (Odüsszeia, Kilencedik ének, Küklopeia)

Homérosz leleményes iróniával villantja fel azt az igazságot, hogy emberi létünket nem a semmi és a senki fenyegeti, hanem a hiány. A lét, az egység és a harmónia, az igaz, a jó és a szép hiánya. Korunk irodalmában ez a léthiány József Attila soraiban a reménytelenség és egzisztenciális szorongás színeit ölti:

„A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.” (Reménytelenül)

Ady a lét- és boldogsághiány terhével a hátán Isten felé közeledik.

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menniS az álmom: az Isten. (Álmom az Isten)

Heidegger a magányt az együttlét hiány-moduszának, negatív moduszának nevezi. Gondolatát folytatva a szomorúságot az öröm, a boldogtalanságot a boldogság hiány-moduszának tarthatjuk. A semmi így számunkra a mindenség fenyegető és fájdalmas hiányaként is érthető és érzékelhető.  

A hiánytól és az ürességtől való félelem azonban helytelen irányba is csábíthat. Tolsztoj a Családi boldogság című novellájában egy kis faluból a nagyvárosba kerülő fiatal feleség visszaemlékezését osztja meg velünk, aki boldognak induló házassága megromlásáról így vall: „A város csillogása, a bálok forgataga elfoglalta a szívemben az érzelmek számára fenntartott helyet”. Minden emberi élet nagy kihívása az értékesebb „vendégeket” illető helyek fenntartása. Pilinszky szerint ráadásul van a szívünkben egy űr, amit csak az Isten tud betölteni. Ez nem a teremtés műhibája. Még csak nem is valamilyen bűn következménye. Hiába próbáljuk ezt evilági módon betölteni. Fogyasztással, élvezetekkel, birtokolt javakkal, hatalommal vagy sikerrel. Még emberi szeretetünk is kevés ehhez. Nem csak esendősége és tökéletlensége miatt, hanem mert a halál véget vet neki.

Jézus sírjának üressége nem a teremtés előtti semmi feltárulása. Nem is az emberi bűn következtében megjelenő hiány. Újfajta üresség ez. A halál halálának, az életen élősködő, sokféle semmi megsemmisülésének kinyilatkoztatása. A mindent betöltő örök élet kezdete. A feltámadó Krisztus emberszerető irgalmának első jele. Mindenféle vétkes és gyászos hiány kitöltésére hívó és képesítő szeretetének bizonyítéka.

Hiszen a sírt kiürítő Élet tölti be Péter háromszori tagadásának szégyenletes ürességét a háromszoros vallomás szeretetével. A halál árnyékát fénnyel megsemmisítő Üdvözítő formálja át az egyházüldöző Saul üres fanatizmusát a pogányok apostolának buzgóságává. Üres sírjából ragyogjon mi életünk ürességeibe is a feltámadás öröme és boldogsága.