Passió – Janka Ferenc atya elmélkedése Virágvasárnapra

A passió Jézus szenvedéstörténetére alkalmazott szakkifejezéssé vált. A szó eredeti jelentése azonban egyszerűen szenvedés vagy szenvedély. A teológiatörténet első nagy kérdésévé vált, hogy Isten szenvedhet-e? Ezzel pedig szorosan összefügg egy másik kérdés, hogy kicsoda a Názáreti Jézus.

A szenvedés kérdésének problémáját Isten tökéletességének és mindenhatóságának összefüggésében közelíthetjük meg. Mert ha Isten tökéletes, akkor nem fogyatkozhat és nem gyarapodhat. Ha egyszer csak kevesebbé lenne annál, mint ami, akkor elveszítené a tökéletességét. Ha pedig gyarapodhatna, akkor korábban nem lett volna Isten. Isten tökéletessége ezért kizárja a gyarapodást és a fogyatkozást. Isten ezért változatlan.

Isten mindenhatósága pedig a szenvedés lehetőségét látszik kizárni. Elszenvedni valamit ugyanis azt jelenti, hogy olyasmit kényszerítenek valakire, amit ő nem akar. Ha Isten mindenható, akkor nem létezhet olyan rajta kívül álló erő, ami őt akarata ellenére bármire is rákényszeríthetné. Isten mindenhatóságából következik az így értett szenvedésmentessége is.

A változatlanság és a szenvedésmenetesség emberi logika szerinti elgondolása a megtestesülés és a kereszten szenvedés – számunkra már megszokott – hitigazságaival is ütközni látszik.

A Krisztus eseménnyel találkozó egyházban ezért – a Jézus valódi embersége felől közelítő teológusok úgy gondolták, hogy Jézus eredetileg csak ember volt. Akit aztán erényes élete, szenvedése és halála után az Atyaisten fiává fogadott és feltámadásával megdicsőített.

A Jézus istenségéről meggyőződött hittudósok pedig úgy vélték, hogy Krisztus csak Isten volt. Embersége pedig csak látszat szerinti lehetett, hiszen Isten tökéletességéből a változatlansága, mindenhatóságából pedig a szenvedésképtelensége következik.

Ha a kereszténység az emberi logika kereteihez és a kor filozófiájának kritériumaihoz alkalmazkodott volna, akkor a két alternatíva egyikét kellett volna elfogadnia. Jézus csak ember és teremtmény, ahogy Áriusz követői vallották. Vagy csak Isten, látszat testtel, ahogy a doketisták gondolták.

A hitvallásunkban azonban az igaz hit, az ortodoxia szétfeszítette a köznapi tapasztalat és a hellenista gondolkodás kereteit. Mi egyszerre valljuk a második isteni személy valóságos istenségét és valódi emberségét. Hisszük, hogy az Ige – Isten.  Azért, mert az Atyának az idők kezdete előtt született örök Fia, aki nem teremtmény és az Atyával egylényegű. Ugyanakkor valljuk, hogy a Szentlélektől és Szűz Máriától emberré lett. Poncius Pilátus alatt szenvedett, keresztre feszítették, meghalt és eltemették.

A bonyolult teológiai kérdés elvontságát a szeretet segít oldani. Órigenész volt az első, aki felismerte, hogy Isten mindenhatósága – vagyis kívülről való kényszeríthetetlensége – nem zárja ki azt, hogy szabad szeretetéből együtt érezhessen a teremtményeivel. Ezt nevezi görögül szünpatheiának, amit latinra compassio-val fordítanak. A magyarban is használatos szimpátia jól érzékelteti ennek a teológiai meglátásnak a kedvességét és zsenialitását. Isten együttérző szeretete azzal kezdődik, hogy az embert megteremti és szeretettel gondoskodik róla. Azzal folytatódik, hogy a bűn elkövetése után sem mond le róla. És azzal végződik, hogy egyszülött Fiát adja oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

A beteljesült emberi szeretet jellemzője a kölcsönösség. Kányádi Sándor Két nyárfa című verse ennek gyöngéd erőterébe vezet be bennünket.

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Ha az ember és az Isten közötti szeretetre vonatkoztatjuk a költemény páros gondolatait, akkor az első két sor igazsága feltétlenül érvényes marad. Nem volnék, nem volnánk, ha Isten nem lenne, ha szeretettel hozzánk nem hajolna. A második két sor azonban ebben az összefüggésben nem állja meg a helyét. Isten lenne nélkülünk is. Sőt, boldog is lenne, hiszen nincs szüksége a mi létünkre és a dicsőítésünkre.

Szeretetének nagysága és ingyenessége azonban éppen ebben a mozzanatban tárul fel. Noha semmi szüksége nincs ránk, mégis szeret bennünket. Nem azért, mert viszont szeretetünk gyarapítaná az ő boldogságát. Ahogy a mi üdvösségünkért megtestesülő és a szenvedést is vállaló szeretete sem jelent fogyatkozást számára.

Krisztus passiója Isten compassio-jának a kinyilatkoztatása. Együttérző, szenvedélyes szeretetének megnyilatkozása. Nem olyan szenvedély, amelyben valamilyen külső kényszer, vagy rendetlen indulat kerítené a hatalmába, hanem olyan belső elkötelezettség, amely fenntartás nélkül, egész önmagát ajándékozza és szolgáltatja ki.

Amikor a Hiszekegyet imádkozzuk az Anyaszentegyház imádságos hite hordoz bennünket. Amikor Jézus passióját hallgatjuk, akkor a legszentebb Háromság szenvedélyesen együttérző és szabadító szeretetének titkába kapcsolódhatunk be.

Az Atya „szünpatheia”-jába, ami  a szimpatikus, vagyis együttérző keresztény életre hív. A Fiú compassio-jába, ami a fizikai szenvedés elől sem elmenekülő szeretetre bátorít. És a Lélek erejébe, ami a gyöngeségeinkben és ezek ellenére is szeret, hogy életünk lehessen és bőségben legyen.