Túl késő? – Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 5. vasárnapjára

Talán ez az a pont, ahol a legkönnyebben be tudunk kapcsolódni az eseményekbe. Hiszen mintha az egész üdvtörténeten végig vonulna ez az isteni késlekedés. Mi emberek úgy érezzük, hogy Isten igazán megakadályozhatta volna a bűnbeesést, Káin testvérgyilkosságát a bábeli zűrzavart és a bűn elhatalmasodását a földön. Aztán a választott nép esendőségeit, majd az egyház történetében mindazt, ahol emberi gyarlóságok és bűnök ejtettek újabb sebeket Krisztus titokzatos testén.

De nem csak a történelemben és az üdvösség történetében, hanem a saját személyes életünkben is sokféleképpen megkísért bennünket a „már túl késő” szomorúsága. Arany János Epilógusa sokféle be nem teljesült tervünk és vágyunk kollektív utószava lehetne.

Egy kis független nyugalmat,

Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre...

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy’ szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon?

Földi életünkben azonban nem csak végérvényesen elszalasztott lehetőségekre, be nem teljesült vágyakra találunk példát. Előfordul az is, hogy valami a vártnál sokkal később, esetleg csak akkor válik valóra, amikor már végleg letettünk róla. Valami ilyesmire is utal Pilinszky János Elég című költeménye.

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenűl kitárúl.

Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Az első versszak teremtett emberi létünk állati létmódnál is szűkösebb világát határolja körül. Innét odáig terjedő, egydimenziós fogság. Az építőanyagok szervetlen és otthontalan halmaza. Értelmetlen, tesze-tosza semmittevés. A pontos megjelenésre képtelen egzisztálás túl korán vagy túl későn érkező kizökkentsége.

Ebbe a beszűkült és szétesett világba mégis beléphet valaki. Akinek jelenléte mindent kitágít. A szűkös teret kitárja. Az időt a jelenlétre fókuszálja. Arcának látványa pedig megajándékoz a személyes találkozás varázsával.

A talányos utolsó mondat „s a tapéták vérezni kezdenek” üzenetét a költő egy másik elmélkedéséből érthetjük meg. Itt arról beszél, hogy „a tények mögül száműzött Isten olykor átvérzi a történelem szövetét”.

A tények és a valóság viszonyának meghatározásában Pilinszky többször is Rilkét idézi. Aki szerint szörnyű, hogy a tények miatt gyakran nem látjuk a valóságot. A természettudományos és technikai civilizációnk tények, adatok, információk áradatával bombáz bennünket. Már az iskolában is gyakran csak matematikai és fizikai képletekkel, biológiai és földrajzi adatokkal találkozunk és nem tanulunk meg rácsodálkozni az élet keletkezésére, fejlődésére, emberi létünk és kapcsolataink csodájára. A szaktudományos objektivitás nem tanít meg bennünket sírni a sírókkal és nevetni a nevetőkkel. Nem véteti észre velünk, hogy Isten hol vérzi át a történelem és személyes történetünk szövetét.

A költő ezzel szemben arra mutat rá, hogy a tények fogságából való kiszabadulás útján az első lépéshez egy baráti kávézás vagy egy bemutatkozásnyi kézfogás is elég.

„elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.”

A költemény keletkezésének konkrét politikai körülményei a vallásosságot és a költői szabadságot korlátozó korszak összefüggését idézik. A „levegőtlen ablaksor” azonban minden kor és minden élethelyzet fojtogató kilátástalanságára igaz. A szobánkba való visszatérés éjszakája pedig nem áll messze János evangéliumának nem pusztán napszakot jelölő éjszakáitól.

A személyes emberi jelenlét és találkozás teszi a költő számára lehetővé az elfogadhatatlan elfogadását.

Emberi létünk drámája az, hogy bizonyosságra törekszünk, mégis el kell fogadnunk a bizonytalant. Szeretnénk megérteni a dolgokat, mégis el kell fogadnunk a titkot. Biztonságra vágyunk, mégsem élhetünk a másik emberre és Istenre hagyatkozó bizalom nélkül.

Ez a bizalom nagyon sokféle lehet.

Lehet Márta tevékeny hitének bizalma. Mert Márta most is cselekszik. Üzen Jézusért. Elébe siet. Őszintén panaszkodik. Hiszi, hogy a bátyja feltámad az utolsó napon. Hiszi, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia.

Ez a bizalom lehet Mária érzelmes szeretetének bizalma. Mert Mária most is otthon van és ott szomorkodik. De bízik Jézusban, a hívásra hozzá siet. Ő is őszintén elmondja panaszát és sír.

De ez a bizalom Jézus bizalma is. Rendíthetetlen bizalom Atyjában, akiről tudja, hogy mindig meghallgatja. Ugyanakkor szívében együttérzéstől megrendülő bizalom, ami együtt sír a sírókkal.

Aztán valami olyasmi történik, ami eddig még soha. Jézus életre szólítja negyednapja halott barátját a sírból. Pedig mindenki azt gondolta, hogy már túl késő...

A Lázárt feltámasztó Jézus titkában tanuljuk mi is felfogni a felfoghatatlant. Amit nem lehet elég korán kezdeni, de sohasem túl késő.