Keresés

Martos Levente Balázs atya a rádió stúdiójában Martos Levente Balázs atya a rádió stúdiójában 

Hiszek Istenben, aki minden emberi szív mélyén munkál – interjú Martos Balázs püspökkel

Február 14-én kedden reggel nyolc órakor a Szent Péter bazilika Magyarok Nagyasszonya kápolnájában Martos Levente Balázs kinevezett Esztergom-budapesti segédpüspök szentmisét mutatott be. A délelőtt során pedig a Vatikáni Rádió stúdiójában riportot adott, melyben szól a püspöki kinevezése személyes és családi fogadtatásáról, alkalmi pápai tolmács szerepéről és a püspök küldetéséről a mai viharos világban.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

Balázs atya homíliájában felidézte, ahogy „alászálltak” a bazilikából a lépcsőkön az altemplomba, hogy Péter, a Krisztust megvalló Szikla közelébe jussanak, hiszen mindannyian keressük életünk igazi tartóoszlopait. Rómába utazva Balázs atya hétfőn megállt Assisiben, ahol a bazilikában Szent Ferenc emléktárgyai között felfedezett egy nagyobbacska kődarabot, melyre a hagyomány szerint a Poverello a fejét hajtotta. Miként egykor Jákob ősatya Ézsau elől menekülve szintén kőre hajtott a fejét és angyalokról álmodott. Úgy látszik, sokszor az ember éppen akkor találja meg a helyét, amikor veszélybe kerül. Az ember – ha nem is mindig kőre, de – valami nagyon szilárd dologra szeretné építeni az életét. A napi olvasmány Pál és Barnabás azon felismeréséről szól, hogy az Isten őket „a pogányok világosságává tette”. Ahogy egy kőre, egy sziklára újból és újból rá lehet állni, éppúgy Isten Igéje is újból és újból beteljesedik bennünk. A „pogányok igazi világossága” valójában maga Jézus Krisztus, de aztán Keresztelő János is, és Pál apostol is az. Balázs atya Madách Imre „Az ember tragédiájára” utalt, mely szerint minden ember induláskor valahogy messiásnak születik, csak később lesz belőle az a másfajta ember. Mi is megkaptuk ezt a meghívást valami nagyszerű életre, mert hisz mindnyájan keresünk valami szilárd sziklát, amit Péter Jézusban talált meg, illetve mindnyájunk életében beteljesedik az Írás szava, hogy a világosság hordozói legyünk.                               

A szentmisét követően Balázs atya bejött a Vatikáni Rádióba és most közreadjuk a vele készített riport átiratát.

Kedves Balázs atya, most egészen más minőségben köszöntünk Téged, mint eddig, hiszen megszoktuk, hogy a prédikáló papunk vagy, aztán mint a Pápai Biblikus Bizottság tagja jöttél hozzánk, most pedig „püspök atyának” szólíthatunk. Hallgatóink kérdezték tőlünk, hogy már most a kinevezés után így lehet szólítani Téged?

Nem vagyok ezzel egészen pontosan tisztában, nekem még meglehetősen furcsa, ha így szólítanak, de a szeretet jelének veszem és bizonyos értelemben erre a szeretetre és bátorításra szükségem is van.

Úgy tudom, hogy a kinevezéssel a személy jogilag már püspöknek nevezhető, a szentségi tartalom és a kegyelmi állapot hozzá, valamint a papi szolgálat teljessége nyilvánvalóan a szenteléssel érkezik majd meg, amihez Isten kegyelmi ajándékát kérjük a számodra. Február 3-án, éppen Szent Balázs vértanú püspök emléknapján nevezett ki Ferenc pápa püspökké. Gondviselésszerű jel ez az egybeesés?    

Úgy tűnik, a Gondviselés embereken keresztül, de mindig nagy szeretettel működik. A családomban engem mindig Balázsnak szólítottak, bár ez hivatalosan a második keresztnevem. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az évek múlásával tényleg egyre inkább megszerethettem ezt a vértanú püspököt, akinek a vértanúsága, életpéldája, hithirdetése az igazság kimondásának vagy sorsának a jelképes értelmezésén keresztül ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy akkor élünk jól, amikor kimondhatjuk azt, ami a „torkunkon van” (utalás a torokvédő szentre és a Balázs-áldásra). Így aztán valóban mindenképpen egy rendkívüli ajándék, hogy kinevezésem éppen a védőszentem, Szent Balázs püspök napján lett nyilvánossá, ez különösen kedves volt.

Szent Balázs püspök és vértanú. Neked a biblikus teológusnak ez a szó vértanú,” mártürosz” sokat mond, hisz tanúságtevőt jelent. Te is tanúságtételre hívattál most?

Azt hiszem, hogy a püspöki méltóság és szolgálat a szolgálati papságnak a teljessége, folytatja és egy kissé a maga teljességében meg is jeleníti azt, amit áldozópapként is átélek, vagy élni igyekeztem. A hithirdetésnek, a liturgikus szolgálatnak és a szeretetszolgálatnak az egységét jelenti, illetve a szeretetszolgálat egyúttal már a pásztori vezetésnek is a része. Úgy gondolom, hogy segédpüspökként azt igyekezhetem majd a legteljesebben megélni, amit papként gyakoroltam. Amit lehet tenni, hogy később teljesebben tudjak jelen lenni az Egyházban – a mindennapokban most is próbálom megélni ezt a papi életet és szolgálatot.  

Amikor Ferenc pápa tavaly Budapesten járt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjén, akkor az azt követő eseményeken Te voltál a tolmácsa. Mi maradt meg a szívedben azóta?

Nagy izgatottsággal készültem arra a találkozásra, nyilvánvaló, hogy először a saját képtelenségem, illetve a saját igyekezetem állt előtérben, hogyan tudok egyáltalán felkészülni erre a helyzetre és aztán lassan egyfajta nyugalom szállt meg, amit a Jóisten ajándékának tekintek, meg része volt azoknak is, akik sok beszélgetéssel felkészítettek erre a találkozásra, hogy igazából nem lesz ott más dolgom, mint hogy segítsem a Szentatyát, Ferenc pápát találkozni azokkal, akik körülötte vannak. Lehessek számára egy kicsit egy biztos pont, egyébként nagyon sokan segítették őt ebben, akik kísérték az útján, akik előkészítették, aki mellette voltak. Vagyis, hogy egy magyar papként legyek egy biztos pont, aki bármire neki szüksége van, abban segítse őt, hogy a fogadókkal kommunikáljon. Ez a fajta nyugalom, hála Istennek megérkezett és azt kell mondanom, hogy Ferenc pápa a jelenlétével ezt csak megerősítette. Olyan tudott ő akkor lenne, hogy valóban úgy láttam, mindig éppen arra figyel, aki mellette van. Nekem volt egy fél órám, amikor éppen csak rám figyelt és egymásra figyelhettünk. Utána pedig tényleg nagyon jó volt, ezekben a helyzetekben, ezekben az új és új találkozásokban mellette lenni, elkísérni. Tudtam, azt, hogy Ő Isten jelenlétéről akar tanúságot tenni, bizonyos visszatérő, fontos témáit akarta a püspök atyáknak, államférfiaknak, híveknek, más vallásúaknak és mindenkinek elmondani és ez számomra egy nagyon szép tapasztalat volt, hogy ő Isten jelenlétéről tanúságot tesz.

A riport kezdete előtt egy fényképet készítettem Rólad a rádió számára, aztán a képet látva, hogy jól sikerült, megjegyeztem, hogy Neked mindig kedves mosolyod van. Te erre válaszoltál és a családodra utaltál, mintegy örökségként. Hogy fogadta a családod a kinevezésed?

Első pillanatban az hiszem, olyan visszafogott volt a reakció, aztán ahogy beszélgettünk erről, azt láttam, hogy megilletődtek. Az életnek különböző helyzeteiben eddig is mindig mellettem voltak, örömmel támogattak. Én nagyon hálás vagyok nekik. Több helyen megjelent, hogy a családom fele részben katolikus és volt az erősebb a vallás tekintetében, de elég meghatározó az evangélikus közösség hagyománya is az édesapám részéről. Nyilván mind a két oldal egy kicsit másként tekint egy ilyen megbízatásra, tisztségre a katolikus egyházban, de a támogatás és egyben a megilletődés az a szüleimben és a testvéreimben is megvan. Nagyon örülök ennek és remélhetem, hogy a szenteléskor is ott lesznek mellettem.

Miben látod a püspök mai legfontosabb feladatát, ami ugyanaz persze, csak a világ mindig változik körülöttünk?

Van egy humoros történet, ami elmondja, hogy az ideális pap milyen legyen, ami persze lehetetlen feladatokat állít a papok elé, hogy egyszerre legyenek mennyire fiatalosak és ugyanakkor szeretettel teli az idősek iránt és így tovább... Gondolom, hogy valami ilyen végletességet a püspök atyákkal kapcsolatban is meg lehetne fogalmazni, és éppen ezért én most csak abból tudok kiindulni, hogy a konkrétumból lépek tovább, vagyis onnan kezdem el, ami most rám van bízva. Számomra nagyon fontos, hogy az igehirdetésben ki tudjak tartani és nagyon is szeretek a Szentírásról beszélni. Nagy példákat látok erről az egyház múltjában és jelenében is, hogy a Szentírás alapján Igével táplálják a népet. Aztán másodszor, a mostani szolgálatom még mindig a papneveléshez köt és úgy tűnik, hogy ebben kitarthatok. Nagyon örülök annak, hogy azokkal a fiatalemberekkel, akikkel a szemináriumban nap mint nap osztozunk a mindennapi élet dolgaiban, hogy mellettük maradhatok, amennyire csak tudom, megoszthatom velük az én tapasztalataimat. Próbálok tőlük tanulni és figyelni azt az elevenséget, ahogy ők a világra néznek. Tehát azt gondolom, hogy a személyes kapcsolatokból lehet a legtöbbet tanulni és amit a mai világ kér is, hogy mindenkire külön figyeljünk és mindenkinek az útját, ott ahol tart, azt igyekezzünk támogatni. Én úgy gondolom, hogy püspökként is egy sajátos tapasztalattal és világlátással, egyházi és valamilyen világi műveltséggel, érzékenyek lehetünk arra, hogy meghalljuk a másiknak a hangját, hogy mit is szeretne ő valójában. Amikor pedig a szívéből kimond valamit, akkor abban egy kicsit a Szentlélek segítségével tudjuk támogatni, hogy mi az, ami őt tényleg az Isten felé fogja vinni. Úgy gondolom, hogy ez a fajta személyes támogatás az, amire ma a világnak ma nagyon nagy igénye van. Intézmények, jogrendszerek, közösségi struktúrák alakítása és fenntartása is valahogy a személyes növekedést kell, hogy szolgálja.

Nem mindenki nézi jó szemmel a hívő ember világát, benne a katolikus egyházat, abban a papokat, jeles módon a püspököket, akiket sok támadás ér abúzusok meg egyebek miatt. Nyomás alatt vagyunk nagyon sokszor, önmagában véve a sok ennivaló miatt is. Említetted volt korábban, hogy a szív mélyéből kell szólni. Miben remélsz, hogy a püspöki szolgálat nehézségei közepette is meg tudod őrizni a szíved békéjét?

Nagyon remélem azt, hogy a mindennapi imádságban és csendben sikerül kitartani. Rektorként, ahol élek, a szemináriumban van kápolna, van bizonyos értelemben kellő szabadság is, hogy az imádságban a Jóistennel, meg igazában önmagammal is valamennyire békében tudjak maradni. Kétségtelen, hogy viharos időket élünk. Nagyon sok szempontból változások vannak a világban, nagyon sok kérdés merül fel, ezekre nem lehet mindig választ adni azonnal. Közben pedig olyan gyorsan várnák is a válaszokat, hol maguk az emberek, hol talán bizonyos közvetítő eszközök. Egyszerűen úgy tűnik, hogy bele is fáradtunk abba, hogy alaposan meggondoljunk dolgokat és lassan kiérleljünk jó válaszokat. A magam részéről nagyon szeretnék bizalmat kérni, meg ugyanakkor egyfajta baráti bizalommal közelíteni a környezetemhez és a világ kérdéseihez is. Hiszek Istenben, aki minden emberi szív mélyén ott munkálkodik. Nem mindig vagyok elég erős ahhoz most sem, hogy mindjárt felfedezzem azt, hogy egy kritikus hangban, hogy jelenik meg az isteni szó. De ebben még szeretnék növekedni. Bízom abban, hogy sikerül ezeket a kritikákat is, a másiknak az igazi jó vágyát megtalálni és abban osztozni. Mert abban, hogy mindannyiunknak vannak sebzettségeink és fájdalmaink és ezekből fakad gyakran egy rossz, nehéz reakció, igazában, elméletileg egyetértünk. Csak hogy a konkrét helyzetben ezeket sikerüljön ilyen bizalommal egymásban és valami nagyobb, mélyebb igazságba vetett hittel megtalálni, azt hiszem, hogy én nekem biztosan lehet növekedni és talán a világnak is.

Köszönöm, Balázs atya, a beszélgetést és most szembe jutnak a Vatikáni Rádió fb-követői, akiknek a visszajelzéseit látom, hiszen amikor hírt adtam arról, hogy Téged a Szentatya kinevezett püspökké, akkor hatalmas nagy számban küldtek összekulcsolt kezű pici jelet arról, hogy imádkozva és hálásan fogadták a hírt. A nevükben is említem, hogy mi Veled vagyunk, támogatunk Téged, áldjon az Úr és adjon szép püspöki szolgálatot.

Hálásan köszönöm.                         

                                                                                                                          

 

 

15 február 2023, 21:40