Szép – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 33. vasárnapra

Jézus válaszában mintha összefoglalná az emberiségre és az egyházra váró évszázadok próbatételeit, üldöztetéseit és szenvedéseit. Az apokaliptikus katasztrófák felsorolása közben megdöbbentő az a mélységes nyugalom, amiből Krisztus szól és amire minket is bátorít. Ne rémüldözzetek! Mindez azért van, hogy tanúságot tegyetek! Végső soron állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.

A jeruzsálemi templom szépsége kapcsán fölmerül bennünk általában a szépre vonatkozó kérdés. Hiszen aligha túlzás azt állítani, hogy a szépség utáni vágy, a szépérzék egyidős az emberiséggel. Ezt tanúsítják az írásbeliség előtti korok míves régészeti leletei. Erről árulkodnak az ember használati és dísztárgyai, lakókörnyezete, testkultúrája, viselete és viselkedése, de a művelt ember beszéde is. „A stílus maga az ember” (Leclerc).

A pszichiáter Carl Gustav Jung a női lélek férfi pólusát „animus”-nak, a férfi lélek női pólusát pedig „anima”-nak nevezi.  Érési folyamatuk kapcsán négyféle szépségideált különböztet meg. A naturális, testi szépség az érzékeket bűvöli el. A romantikus báj az érzelmekre hat. Az intellektus ragyogása az értelmet vonzza, míg a vallási szépségben az egyszerre megrendítő és elbűvölő szent misztériuma ragad magával. Személyi érettségünk foka e szépségek ideáltípusaihoz való kötődésünk szerint állapítható meg.

A művészeti esztétikák a művészi kifejezés és a műalkotások élvezetének elveit keresik például az irodalomban, zenében, festészetben és szobrászatban. A bölcseleti esztétika az értelem fényénél kutatja az anyag és a forma zseniális egységében megjelenő szép eredetét, mibenlétét és célját.

Az ember vallásosságát a szépség és a szentség szoros kapcsolata hatja át. Ősi evidencia, hogy a legszentebbhez csak a legszebb méltó. A legnagyobb erőfeszítéssel megalkotott kultikus helyek, az ókori keleti nagy birodalmak és Egyiptom szentélyei, a fáraók piramisai, a görög és római istenségek tiszteletére emelt templomok, a különböző kontinensek nagy kultúráinak lélegzetleállító méretű és művészi színvonalú szakrális építményei, a keresztény bazilikákkal és katedrálisokkal egybehangzóan igazolják, hogy az ember a legszebbel tiszteleg a transzcendens világ, az Isten előtt.

Éppen ezért igaz, hogy amennyire megrendíti és alakítja az embert a széppel való találkozás, legalább annyira megrázza és elkeseríti a szépség törékenysége, mulandósága és pusztulása.

Boethius két kérdése ma is az elevenünkbe vág. Honnan a rossz, ha van Isten? De honnan a jó, ha nincs? Gondolatát a szépségre alkalmazva kérdezhetjük, hogy miért hervadhat el, öregedhet meg és pusztulhat el a szépség, ha van Isten? Ahogy azt is, hogy honnan eredhetne bármi, ami szép, ha Isten nincs?

Mi mai emberek persze a széppel kapcsolatban is sokszor tévedésben vagyunk. Az hisszük, hogy a test szépsége fontosabb a lélek ékességénél. Többre tartjuk az anyagi javak vásári káprázatát a szellem igazgyöngyeinek selymes fényénél. A mulandó szépségek kavalkádja pedig gyakran eltakarja előlünk az örök értékek csodáját.

Lehet, hogy Isten ezért engedte és engedi meg, hogy megízleljük a szépség varázsát és örömét, s egyszersmind találkozzunk az elmúlás drámájával. Hogy ne vesszünk el a látszatok megejtő és hazug felszínességében és kénytelenek legyünk a lényegre koncentrálni. A külső szépség helyett a belsőre, az anyagi helyett a szellemire, a mulandó helyett az örökkévalóra.

Nem mi lennénk az elsők és biztosan nem az utolsók sem, akiknek ezen az úton kell járniuk.

Szent Ágoston a Vallomásokban Isten szépségétől elragadva így elmélkedik.

Ó, Szépség, örökké új és régi,

milyen későn kezdtelek szeretni!

Te belül voltál, én kint kerestelek.

Te velem voltál, s én nem voltam veled.

Olyan dolgok fogsága tartott távolodban,

mik nem is létezhetnének, hiányodban.

De hívásod és kiáltásod, süketségemet feltörte,

Rám özönlő fénysugarad vakságomat megszüntette.    

Illatod rabul ejtett és feléd futok.

Ízedre éhezem s utánad szomjazom.

Megérintettelek, s e vágytól égve

békédet óhajtom.

Ágoston imádsága Isten szépségének érzékeltetésére minden érzékszervünket megszólítja és spirituális magasságokba emeli. A látást, a hallást, a szaglást, az ízlelést és a tapintást is. Sorai elmondják, hogy az Isten szépségével való találkozáshoz nem elég a mi keresésünk és sóvárgásunk. Isten maga töri fel érzékelésünk képtelenségeit, szünteti meg süketségünket, vakságunkat és ő tesz alkalmassá bennünket arra, hogy rá vágyakozhassunk.

Pilinszky János Átváltozás című verse az átalakító találkozás egy újabb dimenziójába vezet. A költő itt nem arról beszél, hogy Isten képessé tesz bennünket az ő szépségének észrevételére, és az utána való vágyakozásra, hanem arról, hogy Valaki jóvá, széppé és halhatatlanná szerethet bennünket.

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.