„A hála csodája” - Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 28. vasárnapra
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
„A hála csodája” - Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 28. vasárnapra
A hagyományos teológia Jézus csodáit Krisztus isteni természetének bizonyítékaként értelmezte. Kortársainkhoz Jézus emberi természete áll közelebb. Évszázadokon át meggyőzőnek tartották a filozófiai és teológiai érveken alapuló igazolást is. A mai ember számára vonzóbb a személyes meghívás.
Úgy tűnik, hogy civilizációnk távolabb került az Istentől. Korunk embere hitére nézve koraszülött, tudását tekintve koravén. Jézus istenségét távolinak érzi. Krisztus embersége talán közelebb áll hozzá. Nem a másféle logikát feltételező bizonyítás ereje előtt hajlik meg, inkább a szelíd meghívásra hajlamos figyelni.
A posztkeresztény kor embere többnyire elemi hittani ismeretekkel sem rendelkezik. Értelemkeresése olyan, mint az alig életképes újszülött, akinek Jézus istensége még túl szilárd étel. Keresgélő hitének a csecsemőkhöz illő anyatejhez hasonlóan Krisztus emberségének gyöngédségére van szüksége. Civilizációnk polgára ugyanakkor a tudományos-technikai forradalmak révén felhalmozódott tudása miatt koravén. Haditechnikája és környezetpusztító tevékenysége ugyan már saját létét és túlélését fenyegeti. Technokrata gondolkodása számára mégis idegen a filozófiai vagy teológiai okfejtés. A baráti meghívásra talán fogékonyabb.
Jézus csodáit ezért érdemes ilyen módon is megközelíteni. Feltenni azt a kérdést, hogy Krisztus istensége mellett mit mondanak el az emberségéről. Az egykor történt csodák, ma meg nem ismétlődő eseményei mellett melyek azok a mozzanatok, amelyek velünk is megtörténhetnek. Mik azok az elemek, amelyek az élet rendes menetében tárják fel a rendkívülit. Végül pedig, hogy mire hívnak meg bennünket Jézus életének eseményei, így a csodái is.
Az Úr a tíz leprással Szamária és Galilea határvidékén találkozik. A fizikai helymeghatározás többre is utalhat. A leprás betegek kirekesztettsége és az egészségesek közösséghez tartozása közötti határra. A hálátlanság és a hála, a hitetlenek és a hívők végül az emberi és az isteni világ határára. Jézus ezen a határvidéken találkozik tíz leprással, akik szeretnének meggyógyulni. Mindnyájan ugyanazzal a hittel és bizalommal kérik az Urat: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”
Lukács hallatlan tömörséggel írja le Jézus gesztusát és szavait, meg a leprások vonakodás nélküli engedelmességét is. A határvidék falujában történt találkozás gyógyító hatása útközben történik. Itt ágazik el a kilenc és a tizedik gyógyult útja is. A többség minden bizonnyal örömmel folytatta útját. Jézus kérésnek megfelelően teljesítették a mózesi törvény előírását. Megmutatták magukat a papoknak. Visszatértek a családjukhoz és a korábbi életükhöz. Amikor később Jézus tűnődve kérdezi, hogy a többi kilenc hol maradt, akkor a hálájuk elmaradásán túl a megrekedésükön is csodálkozik. A gyógyulás, az Istennel való találkozás új esélyét hordozó életeseményük nem hozott számukra igazi változást. Elmaradtak. Megmaradtak abban a világban, amelyben voltak.
Ellenben az az egy, aki a Mesterhez visszatér nem csak fizikailag lesz egészséges. Felismeri, hogy gyógyulása Jézusnak köszönhető. Azonnali visszatérése, hangos szavú istendicsőítése, a Krisztus lába előtti arcra borulása, és hálaadása azt jelzi, hogy felismerte Jézusban az imádatra egyedül méltó Istent. Az Úr rövid szavai és gesztusa ismét beszédesek. Felemeli és útjára bocsátja az előtte hódolót, azzal, hogy a hitének megmentő, gyógyító, megtartó és üdvözítő erejéről beszél. Az itt használt görög szó, a σῴζω (szódzó) jelentésárnyalataiban ugyanis mindez benne van. Azért is fontos ezt megemlíteni, mert a szódzóból származik a Krisztusra gyakran használt szótér szó, amit általában megváltóként fordítunk. De elszegényítenénk a kifejezés jelentésgazdagságát, ha csak moralizáló értelemben, a bűnöktől megszabadítót értenénk rajta. Isten Fia azért testesült meg, hogy megmentsen, meggyógyítson, megtartson és üdvözítsen bennünket. Hogy megmentsen a pusztulástól, orvosolja bajainkat, megtartson minket hitben reményben és szeretetben és így elvezessen bennünket az üdvösségre.
A leprások rendkívüli gyógyulásának csodája kapcsán kilencen visszazökkennek az élet „rendes” kerékvágásába, a hála elmaradásának közönyös hétköznapjaiba. A tizedikben, a szamaritánusban azonban valami rendkívüli ment végbe. Jézus jóvoltából nemcsak a betegség és az egészség határán kelt át, hanem a megszokottba való visszatérés helyett útközben maga változtatott irányt, hogy Jézusban dicsőítse az Istent és hálát adjon neki. A megmentő, meggyógyító, megtartó és üdvösségre vezető hitének alapja a hála volt.
Mert a hála képesít arra, hogy észrevegyünk bármilyen ajándékot. Hogy ne megalázó könyöradományként vagy hálálkodásra kötelező teherként éljük meg a kapott jót, hanem felszabadult örömmel tudjuk fogadni a meglepetést. Hogy megajándékozottként képesek legyünk kimutatni örömünket és ezáltal magunk is ajándékká váljunk.
Amikor Pilinszky János az ember evilági helyzetéről ír, akkor ezt a szeretet és a hála feszültségében ragadja meg:
Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelűl, ezért-azért; egyszóval mindenért. /Az ember itt/
A költő szeretettel kapcsolatos fokozott érzékenysége valószínűleg nem bennünket, gyarló embereket akar megsérteni. Inkább azt sejteti, hogy a Szeretet maga Isten. A titok, ami mégis hozzá kapcsolhat bennünket, az apró-cseprő dolgokon kezdődő, majd a mindent átfogó hála csodája.
