Ikrek ajándéka: Virág Anyunak és kicsi tölgy a sírunk sarkából, neked! – temetői párbeszéd
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Évente ellátogatok Ádám-Éva ikertestvéreim zalavári sírjához, egyúttal pedig vissza-visszatérek iskolás gyermekkorom világába, hiszen ott jártam elemibe. Szívesen megyek, egyáltalán nem szomorúan. Ők ketten – sor-záró kilencedik és tizedik testvérek– nagyon is hozzánk tartoznak. Szívesen várnak ők is, leginkább Józsi öcsénkhez ragaszkodnak, aki egy évvel idősebb náluk, így ő a legerősebb összekötő kapocs Köztük és a Nagyobbak közt. És valóban, ő jár ki hozzájuk a leggyakrabban.
„Vértesaljai Ádám és Éva 1961. Éltek egy napot. Aludjatok csendesen!” – szól az írás a fejfán, ám ők elég éberen pihennek, hiszen beszélgetek velük.
Idén éppen a nyár egyik legmelegebb napját fogtam ki július közepén, szinte a déli harangszóra értem Hozzájuk. Virágot vittem, naná ültetni-való gyökeres virágot, ami azért „bírja” a napot és „elvan” valahogy víz nélkül is. Szerszámok, munkásruha, locsolókanna, virágföld és a négy cserép virág... „Menyecskeszem, Coreopsis!” – mondom nekik: Kicsi Éva, remélem tetszik majd! És Neked is Ádám! Kettő fejhez, kettő lábhoz! – beszélek hangosan és tervezgetek.
A rekkenő hőségben egészen nekivetkőzöm, hiszen csak mi magunk vagyunk a tágas Kertben, én és a jó Lelkek. Alaposan gyökértelenítem a gazokat, nehogy megint felüssék a fejüket, ezért a szép fehér folyami kavicsokat egyenként leszedve halomba rakom, közben mesélek Anyuról, aki most otthon maradt Antaltelepen, de csókol Benneteket. Szakad rólam a veríték, mintha fürödnék, de értük teszem és ők látják ezt, már csak ezért sem ülök pihenésképpen az árnyékba, hanem a napsütötte sírkőre, közel Hozzájuk. Milyen kicsik voltatok akkor, kicsi lábatokkal, kicsi kezetekkel…! Családi emlékezetünkben „kicsi Angyalok” ők, de most valóságosak. Tudjátok, évente csak egyszer tudok eljönni Hozzátok, de igazán, szívből köszönöm, hogy Ti annál inkább velem együtt jártok, kísértek Rómába, vigyáztok rám, bárhová is megyek. Amikor Ti világra jöttetek, éppen csak nyolcéves voltam, és csak sürgő-forgó, érthetetlen szomorúságra emlékszem, és Szüleink nagy bánatára. Erre el is sírom magam, oda a nagy izzadságom mellé. Rózsafüzér is kerül kezembe és ilyenkor mindig a Születés titkait imádkozom, a Hírvételét, a Látogatásét és a Napvilágra jöttét…
Az imádságtól immár könnyebb szívvel keresem a másik két cserép virág számára a helyet. Elültethetném a sarki kövirózsák mellé, épp ezen töprengek, amikor hallani vélem a csendes szót, együtt mondják, félénken, de nagy szeretettel: Vidd, vidd el Laci, ezt a másik kettőt, Anyunak! Felsóhajtok – De hát… – és alig bírom, hogy erős maradjak. Igen, igen, persze, elviszem Neki! Eszembe jut, hogy a kertészetben, tudva a sír kicsi méretét, eleve csak kettőt akartam venni, mégis, érthetetlen módon, négy lett belőle. Most eszmélek, hát ezért, igaz, „angyali intésre”.
Amikor később sok-sok kanna bő vízzel belocsolom a sírt, mélyen, még a gyökerek alá is, kezdek magamban számolni: Most 2022 van, Ti akkor 1961-ben mentetek el…, éppen hatvanegy éve. És most először virágot küldtök Anyunak. Igen, Édesanyánknak, hiszen a Ti egynapos földi emlékezetetek nem is más, mint Anyu meleg teste. Erre emlékeznek ők, a drága Ikrek, egy örökkévalóságon át.
Lemosdottam, rendesen meg is fürödtem a temetőkútnál, de még egyszer visszamentem Hozzájuk. Ekkor vettem észre a sír egyik rejtett hajlatában azt a két kicsi karéjos levelet. Lehajolva láttam, hogy nem gaz, hanem egy tölgyhajtás. Egészen friss, nem is tudom, hogy kerülhetett ide. Később körüljártam a temetőt, nem találtam benne tölgyfát.
Ti tudjátok, hogy mennyire szeretem a tölgyet? – kérdem őket, mire ők örömmel hallgatnak, de még inkább bólogatnak: Tudod mit, vidd el Rómába, a kertedbe, a kertünkbe!
Hazafelé betérek még a falu templomába, ahol elsőáldozó voltam, az iskolába is, ahol Katus néni tanított írni és olvasni, és végül persze a Kis-Balaton sem maradhat el, ezer madarának ezeregy lápi hangjával.
Haza, Antaltelepre csak későn érek, de még a sötétben – igaz csak úgy találomra – elültettem az Ikrek virágait a kertbe Édesanyánknak. Másnap, a reggeli nyolcas mise után a teraszon reggelizünk Mamival, amikor elmesélem neki részletesen a zalavári zarándokutamat. Amikor a legkisebb gyerekeinek az ajándékához érek, kértem, forduljon a terasz melletti kiskert felé. A háromtöves ottani kicsi szőlőlugas előtt – egy jól átaludt éjszaka után – feltapsikolnak Ádám és Éva kicsi virágjai. Mama persze, örömében elsírja magát: Virág a Kicsiktől, Istenem, a Kicsiktől….
És még egy szó, a tölgyről. Pár napig vízben áztattam, aztán elültettem rendes cserépbe, jóféle földbe. Magammal is hoztam Rómába, kint volt ama fölemlített fonákos szüretkor is, ott gyarapodik most a kicsi Jézus szobor előtt. Hetente két-két karéjos levelet sirít ki magából, csupa derűvel és életerővel. Minden reggel megnézem, rendtársaim csak mosolyognak rajtam. Látják a kis hajtást, éreznek engem, csak épp az Ikrek szavát nem értik, mert azt csak az Édesanya és az édestestvétek értik. Amikor körülnézve nem látnak mások, meg is cirógatom őket, bennük Ádámot és Évát. Legkisebb Testvéreimet!
