Prioritások: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 13. vasárnapra

Mi lehetne az az egy szó, amivel összekapcsolhatnánk az olvasmány, a szentlecke és az evangéliumi szakasz központi gondolatát? Mi a közös Elizeus próféta meghívása történetében, Pál apostol szabadságról szóló gondolataiban és a Jeruzsálembe tartó Jézus, követésről szóló rövid szentenciáiban? A prioritások. Az értékek sorrendje, hierarchiája.

Egy matematikus, egyetemi rektor kezdte így egy újévi köszöntőjét. „Gyakori problémánk, hogy a hétköznapi, apró-cseprő feladatok fölülírják a hosszabb távú terveinket. Azt kívánom, hogy tanuljunk meg ügyelni a prioritásainkra és ne engedjük, hogy a banalitások elsodorják és tönkretegyék azt, ami igazán fontos, jó és szép lenne az életünkben!”

Amikor a Szentírás tanításának az igazságok hierarchiájából fakadó és azt elénk állító bölcsességéről elmélkedünk, érdemes azokat a gyakori hibákat is fontolóra venni, amelyeket lépten-nyomon elkövetünk. Tévedéseink homályában aztán még világosabban ragyog a kinyilatkoztatás, különösen Krisztus evangéliumának fénye.

Illés és Elizeus történetében az első konfliktus a küldetésben és a szolgálatban bekövetkező nemzedékváltás. Illésnek maga helyett Elizeust kell prófétává fölkennie. Milyen nehéz elfogadni azt, hogy helyettem immár másnak kell ellátni azt a feladatot, amit eddig az enyém volt. Előfordul, hogy valaki már nem képes jól elvégezni a munkáját, de a segítségére rendelt fiatalabb kollégának mégsem enged teret. Hősies helytállássá retusált önzés ez, a végsőkig hűséges kitartásnak álcázott én-központúság. Illés sem ismerte fel azonnal, hogy neki - valóban értékes szolgálata után - nem menekülni, elrejtőzni vagy meghalnia kell, hanem az őt felváltó utódot fölkennie. Az első prioritás tehát az Isten ügyének, az ő szolgálatának elsődlegessége a küldetést betöltő személyekhez képest.

A második ütközés a szabadság és a szolgaság igája között valósul meg. Szent Pál a Krisztustól kapott szabadságot a test kívánságai és a lélek szerinti élet küzdelmének összefüggésében fejti ki. Kézenfekvő lehetne az apostolról valamilyen dualista testellenességet feltételezni, ha nem emlékeznénk arra, hogy egy másik helyen az emberi testet a Szentlélek templomának nevezi (1Kor 6,19). Egy hívő zsidó számára a templom a legszentebb valóság, a Mindenható jelenlétének helye. A „test kívánsága” tehát Pálnál sem más, mint az evilágiság, az anyagiasság, az Isten szándékával ellentétes, előle elzárkózó emberség. Karl Rahner teológiájának egyik mély értelmű tanítása, hogy „Krisztus nem annak ellenére szabad, hogy az Isten Fia, hanem éppen azért”. Ez pedig azt jelenti, hogy a test-lélek-szellemben létező emberi természet szabadságát Jézus Krisztus személyében az isteni természet alapozta meg és tette tökéletessé. Az Atyaisten az ember - szabadságban kimondott- igenjére vár. Ő képesítette Jézust is arra, hogy hasonlíthatatlan tisztánlátással és szuverenitással lássa át a testi-, lelki-, szellemi hazugságok és tévedések világát. Krisztus pedig bennünket hív az igaz szeretetben elköteleződő szabadság érettségére. A második prioritás tehát a tökéletes szeretetben kibontakozó valódi szabadság magasabb rendűsége a tévedő és megtévesztő kívánságok meg az ön- és közveszélyes törekvések szemfényvesztései fölött.

A harmadik dilemmasor a mi, emberi követés-mintánk és Jézus elképzelése között feszül. Illés, Isten égető tüzét hívta le Jahve oltárára. Ezzel nyilvánosan megszégyenítette Baál több száz prófétáját majd a megdöbbent néppel megölette őket. Jézus nem engedi, hogy a „mennydörgés fiai”, Jakab és János, villámot hívjanak le és elpusztítsák az őt visszautasító szamaritánusokat. „Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elveszejtse, hanem, hogy megmentse.”

A haragos tanítványokat helyreigazító jézusi kijelentést még három mondás követi, amelyek az Úr követésével kapcsolatos prioritásokat fejtenek ki.

A Mester, az őt bárhová követni szándékozó lelkes jelentkezőnek adott felelete a kényelmes, biztonságos és kiszámítható tanítványi életmóddal kapcsolatos elvárásainkat írja fölül. A halottak eltemetésének méltányos követelményével szembeni felszólítása a múlt sikereitől és kudarcaitól, nosztalgiáitól és gyászos terheitől való szabadulás lehetőségét, sőt kötelezettségét állítja elénk. Az eke szarváról visszafelé tekintést méltatlanságnak minősítő tanítás pedig a sóbálvánnyá dermedő Lót feleségére emlékeztet bennünket. Egyúttal - bennfoglaltan - arra is bátorít, hogy a bizalommal, csak előre tekintve fáradozó tanítvány, alkalmas az Isten országára.  

Aki Jézus követésére érez hivatást, akit Krisztus hív, aki az eke szarvára teszi a kezét, annak nem csak engednie, hanem akarnia és kérnie is kell, hogy maga az Úr alakítsa át a lelkületét. Ahogy a kisgyermek is csak sokára ismeri fel, hogy a játék öröme nem az, ha a labda mindig csak nála van, hanem ha képes csapatban játszani, a szabályokat ismerve és betartva a célt, a győzelmet szeme előtt tartva küzdeni.

Mert mindenkit Isten ajándékoz meg sajátos hivatással. De nem azért, hogy ezt megtartsa magának, hanem hogy szabadságban és nagyvonalú szeretetben kibontakoztatva embertársai javára élje meg. Ahhoz tehát, hogy küldetésünk minden hétköznapiságunk ellenére a mi életünkben is kiteljesedhessen, számunkra is szükségesek a jól átgondolt és következetesen megvalósított prioritások.