Egy vagyunk: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára

Kapcsolataink természete némiképp hasonlít a belégzés és a kilégzés életfontosságú egymásra következéséhez. Hasonló dinamika jellemzi a befogadás és az átadás, a tanulás és a tanítás az alakulás és alakítás összefüggését is. Hiszen meghatározó emberi viszonyainkból tanuljuk, hogy miként kell és érdemes élni. Társas relációink alakításában pedig lehetőségeink szerint már ezt próbáljuk a gyakorlatba átültetni.

Nincs ez másként az Istenhez fűződő kapcsolatunkban sem. Hiszen – főként kezdetben – embereken keresztül sejtjük meg Isten felénk forduló szeretetét. Másrészt – különösen az idő előrehaladtával – Istennel való barátságunk minősége és intenzitása tükröződik embertársaink felé forduló magatartásunkban.

A jó pásztor vasárnapján Jézus személye és hivatása titkát tárja fel egy rövid mondatban: „Én és az Atya egy vagyunk”.

Hogy mennyire nem könnyű a Mester kijelentését helyesen érteni, jelzi az, hogy hallgatósága körében is szakadás támad. Egyesek – csodái alapján – sejtik, hogy nem közönséges emberrel van dolguk. Mások azon vannak, hogy istenkáromlás miatt megkövezzék.   

Magától értődő dolgokra ritkán csodálkozunk rá. Így van ez az egység valóságával és titkával is. Pedig ennek felismerése és megélése - az eggyé válás - központi helyet foglal el hétköznapi tapasztalatainkban és filozófiai gondolkodásunkban, teológiai erőfeszítéseinkben és életvitelünkben is.

Az egység élményében látszólag legtermészetesebb az önmagunkkal való egység. Minél idősebb azonban valaki, annál jobban rácsodálkozhat, hogy az a kisgyerek, serdülő vagy ifjú, aki valamikor ő volt, hogyan és miért lett azzá, aki most. Karinthy fiatalkori, tervekkel és ábrándokkal teli önmagával való szembesülésének fájó sebét tárja elénk a „Találkozás egy fiatalemberrel” című novellájában.

Életidőnk másik irányába való tekintés sem gondtalanabb. Érett emberek és bölcselők mernek csak a jövőbe tekinteni, és a hanyatló egészség, majd a földi élet fogyatkozásának drámájával farkasszemet nézni. A halálon túl pedig csak a hit szemével láthat az ember.

Az életünkre vissza- és előretekintő egység talányai mellett fontosak a szeretetben és szerelemben vágyott és megtapasztalt egység feszültségének viszontagságai. Az ideális egységet Szabó Lőrinc a Semmiért egészen című költeményében a másikat totálisan bekebelező, kisajátító érzelemmel és magatartással azonosítja.

„Nem vagy enyém,             míg magadé vagy: 

még nem szeretsz. 

Míg cserébe a magadénak 

szeretnél, teher is lehetsz. 

Alku, ha szent is, alku:           nékem 

más kell már: Semmiért Egészen! 

Két önzés titkos párbaja 

minden egyéb; 

én többet kérek: azt, hogy a 

sorsomnak alkatrésze légy. 

…

Mint lámpa, ha lecsavarom, 

ne élj, mikor nem akarom; 

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan 

börtönt ne lásd; 

és én majd elvégzem magamban,  

hogy zsarnokságom megbocsásd.

A vers utolsó soraiban a költő egy meglepő fordulatot hoz. A fokozhatatlan önzés megbocsáthatóságának bravúrjával kecsegtet. De képes-e bármilyen zsarnoki önkény vagy kegy a másik fél megbocsátását és szeretetét – annak szabad beleegyezése nélkül – kikényszeríteni?

Jézus Atyjával való egysége teljesen más, mint amiről a költő beszél. Inkább a versbéli önzés képletének reciproka, fordítottja.

Isten ugyanis nem azért teremtette a világot, mert hiányzott volna neki valami. Szeretete nem kisajátítani akar, hanem ajándékozni. A végletes önzés ellentéte a teljes, isteni önzetlenség. Isten nem arra vár, hogy az ember semmiért egészen alávesse neki önmagát. Épp ellenkezőleg. Semmire nem lévén szüksége, mégis egészen az embereknek akarja ajándékozni mindenét. Nem a szabadságunkat is kisajátító zsarnok, hanem bennünket felszabadító barát. Nem önzésének bugyraiba áldozatot leső kerítő, hanem szeretetünk igenjére váró udvarló. Nem helyettünk megbocsátani akaró varázsló, hanem a megbocsátásra való képtelenségünket áldozatával meggyógyító orvos. Nem tolvaj, hanem jó pásztor, aki életét adja a juhaiért.

Amikor Jézus azt mondja, hogy „Én és az Atya egy vagyunk”, akkor az egységnek a maga teljességében csak általa megélt elevenségéből és teljességéből beszél. Istenemberi létének közösségébe és boldogságába hív meg bennünket a „legyenek mindnyájan egy” felszólítással is.

Jézus és az Atya, az Isten és az ember egységének iskolájába járunk. Ez a hivatásunk. Emberi kapcsolataink hálójának rezdülésein keresztül tanuljuk, majd tanúsítjuk Isten szeretetét.

Adjunk hálát ma azokért a keresztény embertársainkért, különösen is a papokért és szerzetesekért, akiknek az Istennel való kapcsolata átjárta az emberi kapcsolataikat. Akik által megsejthettük az efféle egység tanulásának és megélésének hasonlíthatatlan intimitását és örömét. Köszönjük meg őket az Úr Jézusnak és kérjük a Szentlélek Istent, hogy ébresszen bennünk is csillapíthatatlan vágyat az Atyával való szeretet-egységben való előhaladásra. Mert a hivatás titka a mély vágy. Ahogy Saint Exupéry mondja: „Ha hajót akarsz építeni, talán nem is az a legfontosabb, hogy összegyűjtsd a mérnököket és a hajóácsokat, hanem, hogy felébreszd a vágyat a tenger végtelenje után.”

Jézusunk! Hívj bennünket! Részesíts bennünket hivatásodban! Ébressz bennünk múlhatatlan vágyat arra a végtelen titokra, amelybe így avattál be bennünket: „Én és az Atya egy vagyunk”.