Érintés: Janka Ferenc atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára

Jézus halála és feltámadása egyszerre része és meghaladása történelmünk emberi mértékeinek. Beláthatatlan mélység és utolérhetetlen magasság. Csak utalásszerűen jelezhető szenvedés és kifejezhetetlen boldogság. Közös sorsunkhoz szervesen illeszkedő tragikus vég és azt felfoghatatlanul felülmúló beteljesedés. 

Az Úr szenvedéstörténetéről majd feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók erőterébe helyezkedve engedjük, hogy a tanítványokban lezajló folyamatok a mi szívünket is megérintsék. A félelem, a tagadás, a sírás, a zavar, a csodálkozás, a remény, a hit és végül a szeretet. Egymással viaskodó, teljesen soha birtokba nem vehető és megszokhatatlan ellentétek.

Pilinszky János versei és prózai írásai között érzékelhető gyakran ennek a két pólusnak a feszültsége. A költő versei sokszor az elviselhetetlenségig komor és kilátástalan helyzettel szembesítenek.

„Hullám befagy,/ lüktetés, csobogás eláll,/ meghasadnak az evidenciák.” (Kérdés). „Embernek lenni annyi,/ mint poklokra csavart pupillával nézni” (Pupilla).

Nincs nap. Nincs hold.

És nincs gyerekkor.

És főként föld nincs, anyaföld.

Nincs koporsó és nincs haza.

Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,

fejünk alá igazitott halál.

                                   (Fátyol)

Ha életünk vége sem több, mint temetőt sem érdemlő fityegés, akkor az elsődleges diagnózis a teljes kilátástalanság. Ezt az sem enyhíti, hogy a költő a francia, ateista egzisztencialistákkal szemben szándékosan provokál. Sartre és Camus szenvedélyesen tagadják a lét értelmességét, az értelem eszközeivel, az értelem erejébe vetett naiv hittel. Pilinszky evangéliumi esztétikája nem az okfejtés erejével bizonyít. Egyszerűen megállapítja és elfogadja az abszurditást. Ezzel pedig a „vereség Istenéhez” föllebbez. A filozófiai elégséges magyarázat elvénél is mélyebb, a tudattalanunkba beépített életösztönre hagyatkozik: Na nem. Ez nem lehet igaz![1]  

A mérhetetlen emberi szenvedés foglalataként értett Auschwitz utáni költészet lehetőségét firtató kérdést a költő így teszi fel: „Akárhonnan,/ érkezhet mondat/ akárhonnan?” (Kérdés).

A kérdésre, prózai írásaiban a költő a tények mögött feltáruló valóság evangéliumi igazságával ad feletet. „Tamás, a kételkedő” című elmélkedése sem racionális feleletet ad, hanem egy mélyebb realitással való találkozás lehetőségét közelíti meg.

„Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a «kétkedés története» címszó alatt. S ez a kétkedés nem is olyan rossz dolog, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hiszen nézhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérvét. Jelzi azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. De megvan a kétkedés súlyos árnyoldala is, mely szintén az embernek a létezés rendjében elfoglalt szabadságából és önállóságából következik. S ez a veszély – amint azt a «kétkedés története» példázza – már nem az ember önállósulásához, hanem magának a kétkedésnek önállósulásához vezet. Ez az önállósult kétkedés aztán már nemcsak a csodát vonta kétségbe, hanem magát a «valóságot» is, s totalitásában szinte megkettőzte a világot. A «kétkedés történetében» gondolkodásunk finomságát szinte túlszárnyalta kételyeink mindent átható finomodása. Nyomában szinte két világ született: az, ami van, és az, ami ezt kétségbe vonja. És így lett a kétkedés betegséggé, a kor, a modern ember betegségévé. Amint az se véletlen, hogy a kor legjellemzőbb elmezavara a tudathasadásos elmezavar (skizofrénia), s hogy maga a modern művészet is telve skizoid jelekkel. Miközben tudatunk egyre mélyebben és merészebben hatol előre a valóság megismerésében, e megismeréssel párhuzamosan futnak kételyeink, mint két egymást lerontó és tápláló, kibékíthetetlen világ. Párhuzamosak kergetőzése ez, mely az emberi szívben idővel elviselhetetlen disszonanciát, feszültséget teremt. Hogyne éreznénk hát épp mi szenvedélyes érdeklődést Tamás apostol alakja s kételyei iránt! S hogyne ragadna meg épp minket az a mód, ahogy Jézus Tamás kételyeit feloldja!

Figyeljük csak: Jézus Tamás kételyére nem közvetlenül felel. Sebesült oldalát nyújtja a feltámadásban kétkedőnek: szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mint ahogy a világot is halálig való szeretetével kívánta meggyőzni. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye és ereje elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás – s érinthetjük csak meg valamennyien – kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát.”[2]

Tamás megérinthette az Úr sebeit és hitt. Mi Jézusban, Isten szeretetből értünk vállalt szenvedése és halála révén a „meghasadt evidenciákkal” találkozunk. Nem akárhonnan, hanem csak a Krisztus feltámadását hírül adó egyházi tanúságtételéből érkezhet az a „mondat”, amelyben ő maga érintheti meg a szívünket és változtathatja meg az életünket.

[1] Vö.: Kuklay Antal: A kráter peremén 31.

[2] (Új Ember, 1961. december 24.)