Keresés

Krisztus Király Krisztus Király 

Aki volt, aki van és aki eljövendő: Janka Ferenc atya elmélkedése Krisztus Király ünnepére

A Király, aki volt, aki van és aki eljövendő már útban van felénk is. Pontosabban évről-évről mi közeledünk hozzá. Kíváncsisággal és megrendüléssel. Napról napra, egyre közelebb az az utolsó nap, amikor a Bárány és Király megjelenik az ég felhőin, hogy ítéljen élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.
Hallgassák meg Janka Ferenc atya elmélkedését!

Isten szeretetét és az ember valódi természetét számunkra Jézus Krisztus nyilatkoztatja ki. A személyének valóságára vonatkozó fogalmak, teológiai szakkifejezéssel a “messiási fenségcímek” dinamikus valóságok. Ez egyrészt azt jelenti, hogy történetük van. Másrészt pedig azt, hogy jelentésük kimeríthetetlen gazdagsága miatt emberi megértésünk folyamata sohasem zárul le teljesen. Ilyen fogalom Krisztus királysága is.

Az ókori kelet civilizációban a királyság mindig szorosan összefonódott az isteni királyság mitikus elképzelésével. Szent intézmény ez itt, amely különböző fokozatok szerint az isteni világhoz tartozik. Egyiptomban az uralkodó fáraót Hórusz megtestesülésének tartották. Minden tette természeténél fogva isteni volt, és a liturgikus cselekmények jogszerűen megillették. Babilonban a király Marduk választottja, ő küldi, hogy uralkodjék a “négy égtáj” felett, azaz az egész földön. Polgári és katonai vezető és ugyanakkor a város főpapja is. Nemcsak az igazságosságot, a győzelmet és a békét kell biztosítania, de az ő közvetítésével jön minden isteni áldás is, beleértve a föld termékenységét, de az emberi utódokat és az állati szaporulatot is. A mitológiákkal és a politeista kultuszokkal egységet alkotó királyság intézményét később, a görög és a római birodalom idején felelevenítik, az uralkodókat pedig istenítik.

Ebből a háttérből emelkedik ki teljes eredetiségével a bibliai kinyilatkoztatás. Az Isten országa mindkét szövetségben központi helyet foglalt el. Az emberi királyság valósága Izrael tapasztalatában differenciálódott és végül Jézus Krisztus királyságának meghatározására szolgált. A királyság eszméje azonban gyökeres tisztuláson ment át. Az Ószövetség összhangba hozta Isten egyetlenségének kinyilatkoztatásával. Az Újszövetségben a földi királyság intézménye teljesen különvált az isteni világtól. Krisztus királysága itt teljesen másfajta valóságként jelenik meg, mint a politikai világban[1].

Jahve, a király, aki volt, aki van és aki eljövendő először az égő csipkebokorban nyilatkoztatta ki a nevét. Én vagyok, aki van. Neve egy semmi máshoz nem hasonlítható erejű bemutatkozás, égő, de el nem égető jelenlét, soha vissza nem vont ígéret. Szabadító szeretettel vagyok és leszek veled. Ennek a személyes térerőnek egy értelmezése jelenik meg abban - a nép társadalmi és politikai fejlődésével is összefüggő - kifejezésben, hogy Isten a seregek Ura, a királyok királya és az uralkodók Ura. A választott nép történetének földi királyai, mint Dávid és Salamon Isten választottai. Hűségüket Isten áldása kíséri, bűneik büntetést vonnak magukra. A nép fogsága során kristályosodik ki az a felismerés, hogy Isten a teremtés Ura is, aki felhasználhatja a pogány uralkodókat, hogy büntetésének és szabadításának eszközei legyenek. A királyság bukása és Jeruzsálem pusztulása után a királyságra vonatkozó messiási ígéretek egyre egyetemesebbek és spirituálisabbak lesznek. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Isten üdvözítő szándéka nem csak Izraelnek, hanem minden népnek szól. Királyi uralma és országa pedig nem itt a földön teljesedik be.

Isten királysága Jézus Krisztusban jött közel hozzánk. Nem emberi elképzelések és várakozások szerinti uralmat valósított meg. Különösen nem földi küldetésének utolsó napjaiban. Az Úr itt szenvedő szolga. A mindenség királya megkötözve, megostorozva tövissel koronázva állt a római császár helytartója előtt. Halálos ítéletének okát keresztjére szögezik: “a názáreti Jézus, a zsidók királya”. Az arra járók is így gúnyolják. Pedig a mi bűneink miatt szúrták át és az ő sebei szereztek számunkra gyógyulást. A jobb lator az első, aki felismeri benne az igaz embert és kéri, hogy emlékezzék meg róla, mikor országába jut.

A Király, aki volt, aki van és aki eljövendő már útban van felénk is. Pontosabban évről-évről mi közeledünk hozzá. Kíváncsisággal és megrendüléssel. Mert fogalmaink, mint a király és az ország, csak sejtetnek valamit arról, hogy milyen lesz az a nem ebből a világból származó és nem ennek a világnak a törvényei szerint megvalósuló uralom, új rend, aminek hírnökeként a feltámadt Krisztus megjelent tanítványainak. Napról napra, egyre közelebb az az utolsó nap, amikor a Bárány és Király megjelenik az ég felhőin, hogy ítéljen élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.

Itt már hűtlenek hozzánk a közönséges szavak. Repítsen hát bennünket a költő ihlete ég és föld Királyának ölelő karjai felé:  

„Milyen lesz az a visszaröpülés,

amiről csak hasonlatok beszélnek,

olyanfélék, hogy oltár, szentély,

kézfogás, visszatérés, ölelés,

fűben, fák alatt megterített asztal,

hol nincs első és nincs utolsó vendég,

végül is milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom,

és mégis, hogyha valamit tudok,

hát ezt tudom, e forró folyosót,

e nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. 

/Pilinszky János: Egyenes labirintus/

 

[1] Vö.: X. Leon-Dufour (szerk.): Biblikus teológiai szótár 776-784.

18 november 2021, 11:57