Készületlenül: Janka Ferenc atya elmélkedése Advent első vasárnapjára

A világ végéről szóló evangéliumi részt két hete Szent Márktól, most, a liturgikus újév első, adventi vasárnapján Szent Lukácstól olvashattuk. A szinte azonos szövegek az egyházi évben betöltött helyük miatt mégis egészen másként hatnak ránk. Márknál a szenvedések végére és az evilágin túli beteljesedés reményére fókuszáltunk. Most pedig a vég felől a jelenben szükséges készületre irányul a figyelmünk. Jézus arról beszél, hogy a világ végét kísérő jelekre a földön kétségbeesett rettegés támad. Az emberek megdermednek a rémülettől. Krisztus azért tárja fel mindezeket tanítványainak és nekünk, hogy vigyázzunk és ne érjen készületlenül bennünket ez a nap.

A készületlenség és a készület iskolájának világába vezet vissza bennünket Karinthy Frigyes világszerte legismertebb novellafűzére is, a „Tanár úr kérem”.

Az életbe kikerült felnőtt, aki nem is tudja, hogy a Lenkei tanár úr által mindig emlegetett életiskola hányadik osztályába jár már, és tényleg író lett, ami szeretett volna, és már sok könyve megjelent, ismert és elismert ember lett, akitől autogramot kérnek, mégsem érzi jól magát. Vallomásba kezd.  

Ahogy teltek-múltak az évek, sok zavaros és zagyva dolog jött, ráébredtem arra, hogy az érettségi után egyáltalán nem lett olyan jó, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden borzasztóan szomorú volt egyszer csak rájöttem, hogy most nyilván csak álmodom, méghozzá nem is valami szépet és dicsőségeset, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot. És a legokosabb, amit most tehetek, hogy erőlködöm és felébredek és egészen más szemmel nézem azt az igazi életemet a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek, fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek édes barátaim, kedves középiskolai tanulók újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín, furcsaság és élet mindez, és mennyi emlék és mennyi remény.”[1]

A VII. b-ben ébredő Karinthy a középiskolások felé fordul, valójában azonban mindnyájunkhoz, a bennünk tovább élő diákhoz szól. Legrokonszenvesebb vonása, hogy írása nemcsak a kitűnő tanulók győzelmének diadaléneke, hanem a gyengébb nebulók kudarcokból való talpra állásának himnusza is. Mert az igazi győztes nem az, aki mindig sikeres és sohasem hibázik, hanem az, aki valahányszor elbukott, mégis mindig talpra tud állni. Az író derűs empátiája a saját gyarlóságai miatt kudarcot vallott, bukott, kiszolgáltatott diák előtt nyitja meg a lehetőségek, a jövő kapuit.

De hogyan? Humorral. Nevetéssel. Aquinói Szent Tamás gyönyörű hasonlata szerint a lélek olyan, mint egy megfeszített íjhúr, a nevetés pedig elpattintja ezt a feszültséget. „A nevetés a lélek pihentetése”. A feszültség föloldása, a nyomasztó gátlások megszüntetése.[2]

Amikor az iskolából elkéső, a bizonyítványát magyarázó, nyilvánvaló készületlenségét a „Tanár úr kérem én készültem” ismételgetésével leplező diákon kacagunk, valójában magunkon nevetünk. Ez a derültség lehet annak az igazságnak a hírnöke is, ami szabaddá tesz bennünket. Mert szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy adventi készületeink egyre nagyobb időbeli távolságából elég bátrak legyünk arra, hogy tisztábban lássunk annyi mindent. Hogy beismerjük, az évek múlásával nem lett minden olyan jó, mint ahogy reméltük. Hogy elég elszántak lehessünk arra, hogy hétköznapjainkat ne lássuk olyan keservesnek, fárasztónak és nyomasztónak. Hanem vegyük észre benne mindazt, ami kedély és humor, emlék és szép lehetőség.  Hogy más szemmel nézzük – nos, nem a középiskolai énünket, hanem a valódi életünket. Hogy mutassuk meg mindezt másoknak is, észre vetetve velük is, hogy mennyi szín és furcsaság mindez, hogy mennyi élet és remény.

Nemcsak az író, hanem mi is másként nézünk előre és más szemmel tekintünk vissza. A világ végéről szóló jövendölések is mást láttatnak az egyházi év végén és most, az elején. A végen túl a megszabadulás és a beteljesedés fényét. A vég felől a jelenben a készület szükségességét.

Nemcsak mi figyelünk azonban - végen innen és túl - az Istenre, hanem az Isten is figyel ránk. Nem úgy, mint egy kisstílű iskolamester, aki alig várja, hogy körmöst adjon a rossz tanulóknak. Még csak nem is olyan nevettetve nevelő empátiával, ahogy Karinthy láttat bennünket, az iskolában és az életben csetlő-botló halandókat. Isten nem kívülállóként figyel ránk, hanem szeretett Fia lett “osztálytársunk” és sorstársunk, életét barátaiért odaadó üdvözítőnk és emberszerető bíránk.

Az egyházi év kezdetén lélekben visszapillantok az előző évi értesítőmre. Aggódva keresem, de nem találom a „felsőbb osztályba léphet” bejegyzést. Ugyan kinek is magyaráznám a bizonyítványom? Megrendülve, mégis bizalommal fohászkodom:

“Mester, te tudod, hogy én készültem, készülgettem. Azt is tudod, hogy mennyire nem vagyok még kész. Életadó és életmentő barátságodra kérlek, segíts, hogy a veled való végső találkozás ne érjen készületlenül!”

[1] Vö.: Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem, Akkord kiadó, 2000, Bevezetés, 11-13.

[2] Vö.: Karinthy 2000, Szalay Károly: Előszó, 5-7.