Ki a legnagyobb? Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

A saját nagyságukat egymáshoz méricskélő tanítványok kicsinyes, emberi perspektívája és Jézus szolgálatról szóló istenemberi tanításának felülmúlhatatlan tágassága között Oravecz Imre filozofikus leleményű költeménye segíthet számunkra kapcsolatot teremteni:

Ami nagy, az nagynak látszik,

ami kicsi, az kicsinek látszik,

de nem minden nagy látszik,

de nem minden kicsi látszik.

(Eototo és Aholi a nagyról és a kicsiről)

A látvány, a látszat és a lényeg meglátszódása közötti különbség sejlik itt fel.

- A látvány önmagában értéksemleges: lehet szép vagy rút, fenséges vagy közönséges, vonzó vagy taszító.

- Látszatról akkor beszélünk, amikor valami másmilyennek látszik, mint amilyen valójában.

Nagynak látszik, holott jelentéktelen, kicsinek tűnik, pedig valójában nélkülözhetetlen. A fecsegő felszín alatt hallgathat a mély, a másokat megnevettető bohóc festett mosolya alatt szomorkodhat a magányos szív.

- A legérdekesebb azonban az, amikor az igazán lényeges, jó és szép, ami a szem számára láthatatlan, a szív számára láthatóvá válik.

Jézus tanítványai a Mester kérdésére válaszolni nem merő hallgatásukkal kifejezésre juttatták azt, hogy maguk is érezték vitájuk méltatlanságát. Milyen jó lenne, ha a tanítványok kései utódaiként legalább eddig, az elcsendesedő szégyenkezésig eljutnánk, és lenne bátorságunk Jézusnak a látványon és a látszaton túlhaladó, s a lényeget megláttató tanítására odafigyelni. Jézus ugyanis meglepő módon nem azt mondja, hogy ne akarjatok elsők lenni. Épp ellenkezőleg. Az elsőségnek a látványt és a látszatot nem csak meghaladó, hanem szétrobbantó paradigmájára tanítja a tizenkettőt. Aki valóban első akar lenni, az ne féljen az utolsó hely látszatától, aki valóban nagy akar lenni, az ne ijedjen meg attól, ha sokak szemében kicsinek tűnik, és aki az Úr isteni természetében szeretne részesülni, az merje vállalni előbb az emberek szolgálatát.

Az első hallásra alig érthető és nagyon meglepő tanításban azonban két vigasztaló mozzanat is van. Az első, hogy nem nekünk kell mindezt elsőként megvalósítanunk, hanem Jézus életpéldáját követhetjük. “Ő isteni mivoltában Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresített önmagát és szolgai alakot vett föl” (vö.: Fil 2,6-7).

Weöres Sándor sorai emberségünk, tanítványi létünk lassan tisztuló vágyai felől közelítik meg az értünk szolgáló szeretettel megtestesülő Isten titkát:

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
 
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
 
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

(Rongyszőnyeg)

A Jézus bátorító életpéldája mellett a másik reményforrásunk az, hogy Isten gondviselő irgalmának türelmes pedagógiája megtérésre és fejlődésre hívja legelemibb késztetéseinket: formálja akaratunkat, neveli birtoklási vágyunkat és átalakítja elismerést szomjazó egyéniségünket. A remények és csalódások, az örömök és a szenvedések által az énesség és önközpontúság felől előbb a másik emberre is figyelő nyitottságra, majd az Istenből életet és erőt merítő szeretetre invitál bennünket. 

Akaratukat a Mindenható gyöngéd szeretete a “legyen meg az én akaratom” szorongó és szorongató önzéséből, az “érvényesüljön a te akaratod is” szolgálatkész empátiáján át, “az Atyám, legyen meg a te akaratod” szabad engedelmessége felé vezeti.

Birtoklási vágyunkat a szeretett Fiú lelkülete az “én kapjak és birtokoljak minél többet” irigy énessége helyett a másik ember felé megnyíló ajándékozás és önátadás képességén át az Istennek ajándékozott élet gazdag szegénysége felé vonzza.

Elismerés iránti igényünket pedig a Lélek a “csak engem dicsérjenek és csodáljanak” féltékeny nárcizmusából, a “kezdek másokat is elismerni és megdicsérni” készségén át az istendicséret, hála és magasztalás önfeledt extázisa felé irányítja.

A Mester most is a kicsinység és a nagyság új jelentésére és összefüggésére tanít. Ha készséggel hallgatjuk, akkor akaratunk egyre szívesebben engedelmeskedhet a jónak.  Birtoklásra való hajlamunk egyre szabadabbá válhat az ajándékozás örömére. Elismerés utáni vágyunk pedig egyre intenzívebben érezheti a dicséret boldogságának ízét. Ezen az úton haladva hagyhatjuk magunk mögött a hazug látszatok, az érdektelen látványok és felszínes látványosságok világát, hogy az az isteni létgazdagság kezdjen meglátszódni és hatékonnyá válni bennünk és általunk is, amiben Jézus élt és él. Isten emberléptékű nagyságainkat és kicsinységeinket átölelő, átlényegítő és mindenfelé túlszárnyaló szeretete. Hölderlin latin poézisével szólva:

“Non coerceri maximo, contineri tamen a minimo, verum divinum est”.

Ami valóban isteni, az a legkisebben innen is - meg a legnagyobbon túl is - van.