Keresés

Vatican News
A Színeváltozás ikonja: Illés kenyeret tart a kezében, a vörös ruhás Mózes pedig a kőtáblákat  A Színeváltozás ikonja: Illés kenyeret tart a kezében, a vörös ruhás Mózes pedig a kőtáblákat  

Urunk Színeváltozásának társszereplőjéről, a „ragyogó arcú és nagyon szelíd” Mózesről

Augusztus 3-án, három nappal Urunk Színeváltozásának pénteki ünnepe előtt katolikus egyházunk a napi szentmise olvasmányában – miként azt egész júliusban tette – Mózes életét szemléli és benne a Megváltó páratlan ószövetségi előképét tiszteli. P. Vértesaljai László SJ elmélkedése a napi olvasmányról.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán   

A Színeváltozás újszövetségi jelenetében a Tábor hegyén Péter, Jakab és János apostoltársak tanúi lehettek az „Úr megdicsőülésének”, amint „megmutatta nekik csodálatos erejét” (vö 2Pét 1,16). Midőn Jézus elváltozott színében előttük, egyszerre megjelent nekik Mózes és Illés. Szent Lukács evangélista szerint „Jézus arca imádság közben elváltozott, ruhája pedig fehéren ragyogott. Egyszerre csak két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg és haláláról beszélgettek, melynek Jeruzsálemben kellett bekövetkeznie” (Lk 9,29-30).

Mint tudjuk, a Színeváltozás e két társszereplője kollektív személyiség, hiszen önmagukon túl Mózes az egész Tórát, a Szentírás róla nevezett első öt könyvét is képviseli, míg Illés mintegy foglalata az egész prófétaságnak. A „Törvény és a Próféták” gyakorta hallott szópárja valójában az egész, a teljes ószövetségi Szentírást képviseli. Jézus beszélgetőtársa a színeváltozás hegyén népének egész története. Hiszen a választott nép története – már az egyházatyák felfogása szerint is – „preparatio evangelica”, vagyis előkészítés az igazi evangélium, Isten Fia, Jézus Krisztus történetéhez. Tükör ez Jézusnak is, melyben felismeri önmagát és azonosul küldetésével. A két tanú pedig az ígéretek beteljesedését láthatja az Úrban. Az egész Ószövetség nem is más, mint Ígéret, a Választott Nép pedig az Ígéret Népe.                  

Mózes nagyszerűségét nem kell külön hangsúlyozni, megteszi maga az Írás, Isten Szava, ahogy ma is olvassuk a napi olvasmányban a Számok könyvéből:

„A pusztai vándorlás során Mirjám és Áron lázadozni kezdtek Mózes ellen annak etióp felesége miatt. Ilyeneket mondtak: „Hát csak Mózessel beszélt az Úr? Nemde mivelünk is hasonlóképpen beszélt?” Amikor az Úr ezt meghallotta – Mózes ugyanis a legszelídebb férfiú volt a föld összes lakói között –, azonnal szólt Mózeshez, Áronhoz és Mirjámhoz: „Ti, hárman menjetek oda a Szövetség sátrához!” Amikor odaértek, az Úr leszállott a felhőoszlopban, megállt a sátor bejáratánál, és odaszólította Áront meg Mirjámot. Miután azok odamentek, így szólt hozzájuk: „Halljátok szavamat! Ha valaki az Úr prófétája köztetek, annak látomásban jelenek meg, vagy álomban szólok hozzá. Ámde Mózes, az én szolgám, nem ilyen. Ő az én házamban egészen otthonos, azért vele szemtől szemben beszélek. Ő nyíltan és nem rejtélyekben vagy jelképekben látja az Urat. Hogyan mertétek mégis gyalázni Mózest, az én szolgámat?” Aztán haragra gerjedve irántuk, eltávozott onnan”. Amint a felhőoszlop eltávozott a sátor fölül, Mirjám a leprától fehér lett, mint a hó. Amikor Áron meglátta, hogy a lepra ellepte Mirjámot, könyörögve fordult Mózeshez: „Kérlek, uram, ne ródd fel nekünk ezt a bűnt, melyet esztelenül elkövettünk! Ne legyen olyan, mint az idétlen magzat, akit anyja elvetélt! Nézd, teste felét már megemésztette a lepra!” Mózes erre így imádkozott az Úrhoz: „Kérlek, Istenem, gyógyítsd meg őt!” (Szám 12,1-13).

Ennek a történetnek a páratlanságát az adja, hogy Az tesz tanúságot Mózes mellett, Aki őt a vízből kimentette – ahogy a neve, Mózes, úgymond a „vízből kimentett” is mondja. Aki meghívta őt, Aki megjelent neki az égő és el nem emésztődő csipkebokorban és föltárta előtte a nevét: „Isten, Aki van” (vö Kiv 3,14). Aki őt népe élére állította, akin keresztül a tíz szabadító csodát művelte, akinek erős karjával, kitárt karral kivezette népét a szolgaság házából, Aki enni és inni adott az éhes és szomjas népnek. Mózes az, és egyedül Mózes az, aki negyven napig a Hóreb hegyén Isten jelenében él. Aki színről színre láthatta az Urat. Olyannyira ragyogott az arca Isten rásugárzó fényétől, hogy népe előtt be kellett födnie az arcát. Aki átvette az Úrtól a Szent Parancsolatok két kőtábláját, s akin keresztül Isten szövetséget kötött a népével.

S most íme, föllázadnak ellene! A sokesztendős bolyongás és számtalan próbatétel után már nem is csak a nép lázong, hanem a testvérei, Áron és Mirjam is kifakadnak ellene. Finom jellemrajz is megbúvik a sorok között: Mózes etióp felesége, a kusita Cippora miatt emelik fel a szavukat, de ez csak ürügy. Az igazi ok egyfajta féltékenység: „Hát csak Mózessel beszélt az Úr? Nemde mivelünk is hasonlóképpen beszélt?”. Persze, velük is beszélt az Úr, de nem hasonlóképpen. A testvérek szemrehányására nem is Mózes válaszol. A Szentírás Lelke, a sugalmazó Lélek, tehát maga az Isten siet Mózes segítségére. De még mielőtt elmondaná, hogy Ő maga kinek és minek tartja Mózest, tesz egy kijelentést: „Mózes ugyanis a legszelídebb férfiú volt a föld összes lakói között”. Páratlan és fölséges kijelentés, nincs hozzá hasonló a Szentírásban. Csak maga az Úr Jézus írja fölül, amikor Máté evangéliumában kijelenti önmagáról: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,29). Szelídség és iga tehát összetartoznak. Az ilyenekről mondja Jézus egy másik hegyen: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5). A földet öröklő szelídek! Végül is Mózes népe, az Isten népe megörökli azt a földet, aminek foglalóját Ábrahám ősatya vásárolta meg. Jézus Új Népe pedig Isten Országa földjét örökli meg.        

Mózes nem volt mindig szelíd. Nem született szelídnek, de azzá lett. Azzá tette az iga. A szenvedés. És szelíddé tette legfőképp az Úr jelenléte. Elidőzni az Isten jelenlétében – szelídítő erő. Isten válaszából feltétlen és ellentmondást nem tűrő erő sugárzik, amikor védelmébe veszi szolgáját: „Ő az én házamban egészen otthonos, azért vele szemtől szemben beszélek. Ő nyíltan és nem rejtélyekben vagy jelképekben látja az Urat”.

Mózes egészen otthonos az Úr házában. Vendégként. A tizenkétéves Jézus templomi látogatása mérhető ehhez a családiassághoz, amikor szavai szerint „buzgóság emészti el Atyja házáért”. Az egyetlen és alapvető különbség, hogy Jézus nem vendég. Otthon van Atyja házában. Alanyi jogon, az örök születés címén. Mózes arca is azért fénylik föl a hegyen, mert rásugárzott a Világ Világossága.

A napi olvasmány történetének a vége megindítóan szép. Pontosan ellenpárja a nyitó képnek, ahol Áron és Mirjam vádoskodnak testvérük ellen. Mózes hallja Áron könyörgőre fogott szavát: „Kérlek, uram, ne ródd fel nekünk ezt a bűnt, melyet esztelenül elkövettünk!”. Ő, a megvádolt, azonosul a vétkezőkkel, csakhogy mentse őket. Végül pedig imádságban az isteni büntetéstől sújtott Mirjam szószólója lesz: „Kérlek, Istenem, gyógyítsd meg őt!”. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Jézus jobbján a Színeváltozás jelenetében ott találjuk Mózest, aki „a legszelídebb férfiú volt a föld összes lakói között”.

Szelíd Mózes, aki láttad és szemlélted az Urat Hóreb és Tábor hegyein, légy közbenjárónk az apostolokkal együtt, hogy a mi szemünk is megnyíljon az Úr Jézus dicsőségének a szemlélésére!

03 augusztus 2021, 21:19