Keresés

Vatican News
Eucharisztia - freskó Eucharisztia - freskó 

Szabó Ferenc SJ sorozata az Eucharisztiáról

Lelki előkészületül a szeptember 5-12 között Budapesten megtartandó Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, P. Szabó Ferenc SJ júliusban öt előadást tartott rádiónkban az Eucharisztiáról, hitünk szent Titkáról.

Emlékezés az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusra

1938. május végén rendezték meg Budapesten a 34. Eucharisztikus Világkongresszust, amely a háború előtti magyar katolicizmus legkiemelkedőbb eseménysorozata volt; - méreteiben és pompájában az 1896-os millenniumhoz hasonlítható. E Világkongresszus „szerves részét képezte az 1938-as Szent István Év-nek, amelyet első szent királyunk halálának 900. jubileumán tartottak. Így „kettős szentév” képezte a hitbuzgalmi és hitéleti keretét a nemzeti és az egyházi ünnepségsorozatnak: ennek egyik csúcspontja volt  a május végi Eucharisztikus Világkongresszus, a másik az augusztus 20-i Szent István-ünnepség. (Vö. Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon, 1919–1945, 232. old.)

A „kettős szentév” célja az volt, hogy elősegítse a katolikus magyarság lelki megújhodását. A világegyház, a Szentszék kitüntető figyelme annak a keresztény és nemzeti Magyarországnak szólt, amely „két pogány”, a bolsevizmus és a nácizmus ellenében a hit bástyájának bizonyult. XI. Pius pápa bíboros államtitkárát, Eugenio Pacelli bíborost küldte el legátusként Budapestre, aki egy év múlva XII. Piusként kezdte meg pápai szolgálatát. Rajta kívül 14 bíboros, 48 érsek és 197 püspök jött el Magyarországra a világegyház különböző országaiból.

A kongresszus első napján (május 26-án, áldozócsütörtökön) a Hősök terén a gyermekek és fiatalok szentmiséjén mintegy 300 ezren vettek részt, és nagy részük szentáldozáshoz járult. Este a kongresszus leglátványosabb eseménye zajlott le: az eucharisztikus hajókörmenet a Dunán. 27-én este ugyancsak a Hősök terén tartották közel 200 ezer férfi éjszakai szentségimádását, amelynek keretét Csávossy Elemér jezsuita atya által irányított misztériumjáték képezte. Az elmélkedést P. Bangha Béla jezsuita, a kongresszus egyik főszervezője tartotta. Még többen voltak a nők éjjeli szentségimádásán. A világkongresszust lezáró ünnepségen, május 29-én vasárnap, Pacelli bíboros legátus a Hősök terén mutatott be szentmisét, amelyen mintegy félmillió hívő vett részt, és járult a szentáldozáshoz. A mise végén a legátus szózatot intézett a magyar nemzethez és a világegyház híveihez (több rádióállomás egyenesben közvetítette beszédét). Délután a bazilikából indult el a kongresszust lezáró eucharisztikus körmenet: több százezer hívő kísérte el az Oltáriszentséget az Andrássy úton a Hősök terére.

A kongresszus szervezésének két „lelke” Mihalovics Zsigmond, a Katolikus Akció elnöke és a jezsuita Bangha Béla volt. Mint ismeretes, a két háború közti katolikus megújhodás egyik vezéregyénisége, az 1927-ben elhunyt Prohászka Ottokár püspök után, Bangha Béla lett. A szervezők jól meglátták az egyházi ünnepségsorozat és a nemzeti jellegű Szent István-Év összekapcsolásának lehetőségeit. A már akkor nagybeteg (fehérvérűségben szenvedő) Bangha páter – ereje utolsó megfeszítésével – emberfeletti munkát végzett a kongresszus előkészítésével. Cikkezett, tanácskozott, konferenciákat tartott, prospektusokat szerkesztett, leveleket diktált, tervezett, buzdított, tájékoztatott belföldön és külföldön egyaránt. Serkentésére a magyarok világnézeti különbség nélkül vettek részt a kongresszus előkészítésében. Bangha páter baráti kapcsolatait, külföldi összeköttetéseit felhasználta arra, hogy a Magyarországon megtartott Eucharisztikus Világkongresszus a világ érdeklődésének középpontjába kerüljön. Átfogó akciót indított el az egyházat támadó harcos ateizmus ellen.

Mihalovics Zsigmond így emlékezett vissza szervezőtársára, Bangha páterre: „Az emésztő munka jutalmát az Eucharisztikus Király a kongresszus napjaiban adta meg neki felejthetetlen vigasztalás alakjában. A férfiak szentségimádásának éjszakáján közel 200 ezer férfi hallgatta őt és P. Csávossyt. És amikor az éjféli misén, mint a tenger zúgása hangzott fel körülötte a hitvalló férfiak imája és éneke, és végbement Magyarországon a legnagyobb közös áldozás, ott láttam őt ülni a főoltár csavart oszlopa tövében fáradtan, földöntúli sápadtsággal az arcán, a mikrofon fölé hajolva. S mikor magam is könnyáztatta arccal odasettenkedtem melléje, azt súgta nekem; »Tudod-e, hogy most éljük életünk legszebb napját!« Aztán a mikrofon fölé hajolt és behunyt szemmel hálaadást mondott a szentáldozás kegyelméért. Úgy beszélgetett - a mikrofon segítségével - Krisztussal, mintha egy magányos kápolnában csak ketten lettek volna: ő és a Mester! Pedig 200 ezer férfi boldogságtól repeső szívvel itta szavait, hogy azután úgy menjenek szét a városba, mint akik megtalálták a legnagyobb kincset: Krisztust!” (Idézi: Nyisztor Zoltán, Bangha Béla élete és műve, 362–63.)

Az 1938-as Világkongresszus emberfeletti munkája és izgalma után Bangha egészsége gyorsan romlott; fehérvérűsége a vég felé sodorta. 1940-ben, 60 éves korában hunyt el. Kevéssel halála előtt megrendítő elmélkedést írt folyóiratába, a Magyar Kultúrá-ba „A Nagy Kapu előtt” címmel. Arról vall, hogy a szorongáson túllendíti a hit és a reménység. Minden viszonylagossá válik, eltörpül az örökkévalóság távlatában. „Nem ott kezdődik az igazi Valóság,  odatúl, a Nagy Kapun túl? Micsoda távlatok nyílnak meg ott előttünk! Micsoda űrökbe pillantunk majd bele… Micsoda fényözönöket fogunk majd látni! Milyen túlcsorduló gyönyörűségeket! .”

Egy évvel a Világkongresszus után tette közzé Bangha Béla SJ Világhódító kereszténység c. híres könyvét ezzel az alcímmel: „A társadalom visszavezetése Krisztushoz. Módszertani tanulmány.” Ebben „A magyar példa” részben (222-233), bemutatja a magyar katolicizmus újjáéledését  a századfordulótól – Prohászka Ottokár és más hódítótó egyéniségek működése nyomán; főbb tényezők voltak a megújulásban:  szerzetesrendek lelki programjai, a Katolikus Akció és  Mária Kongregációk apostolsága,  Kerkai Jenő jezsuita KALOT-mozgalma és éppen  a Bangha Béla által megszervezett sajtóapostolság kibontakoztatása révén. Itt (228) említi meg az előző évben lezajlott Eucharisztikus Világkongresszust, amely „meglepő virágzásba borította a magyar katolicizmust.”

A 2020-ra meghirdetett, majd a pandémia miatt elhalasztott, most szeptemberben megtartandó Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus természetesen nem mérhető az 1938-as „diadalmas/hódító” ünnepségeihez.  Az ezredforduló után a globalizálódó világban a világegyház új korszakba lépett, most fokozottan súlyos válságot él át az egész világgal a pandémia csapása miatt. De az egyház hajója, a viharban küszködve sem merül el, mert hisszük Ferenc pápával, hogy  a feltámadt Krisztus Szentlelkével jelen van küzdő/szenvedő Egyházában, bíztat Bennünket: „Ne féljetek, kicsiny hitűek!” És lecsendesítheti a vihart egyetlen szavával. Szentatyánk a hit-remény-szeretet megújítására és megtérésre szólít bennünket; és mivel ez is csak Isten kegyelmével lehetséges, a legfontosabb: kérni a mindeneket megújító Szentlelket, - ezt a kérést mennyei  Atyánk mindig meghallgatja.

Rejtőző Istenség, hittel áldalak…” (I. rész)

Miután a szentmisében megtörtént az átváltoztatás csodája, a pap kijelenti: „Íme, hitünk szent titka”, – amire így válaszolunk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Ez alkalommal nem a szent Titok tartalmára fordítjuk figyelmünket, hanem a hit aktusára, a hit megvallására, bár lényeges az is, hogy mit, illetve Kiben hiszünk.

A hit Igen a Krisztusban önmagát kinyilatkoztató Istennek

Az ember a hit aktusában válaszol Isten hívására, a kegyelemmel együttműködve tárul ki a felajánlott üdvösségnek. A keresztény hit tehát nem pusztán ismeret, tan, hitigazságok elfogadása, hanem a határozott IGEN kimondása az önmagát Krisztusban kinyilatkoztató személyes Istennek, - egész lényünk kitárulkozása a Lélek által kapott kegyelmi ajándéknak, az üdvösségnek, Isten önközlésének. E kitárulkozás az Isten országa üdvösség-üzenetének befogadására: metanoia, megtérés. Szabad, hálás Igen a Szeretet-Istennek. Ezt is mondhatjuk: az igazi hit az Isten és az ember szeretetkapcsolata a Szentlélekben, aki az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének „csókja”.

Ha valaki hisz és megkeresztelkedik, új teremtmény lesz, befogadja Krisztus Lelkét, a fogadott fiúság lelkét, Isten gyermekeinek életét kezdi élni, és Krisztussal ezt kiáltja: Abba! Apuka! (Róm 5,1–11 és Gal 4, 1-7). Az ilyen hívő bizalommal tekint az ítélet napjára; a Lélek által maga is élő szeretet lesz. A connaturalitas, az isteni természetben való részesedés által eljut Isten élő ismeretére.

A „hit szeme” és a „szeretet szeme”

Az újabb, az intuitív (bergsoni) megismerésre hivatkozó teológia  a „hit szeméről” beszél: a szükséges értelmi belátás mellett/előtt hangsúlyozza az akarati készséget, az „ész” mellett a „szív” jó felkészültségét, tehát a „szem” alkalmassá tételét a látáshoz. - Szent Ágoston mondja: „A szeretet az a »szem«, amellyel »meglátjuk«, valamiképpen megtapasztaljuk a Szeretet-Istent.” Ezzel Ágoston Szent János első levelére utal: „Mindaz, aki szeret, Istentől született és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten Szeretet” (vö. 1Jn 4,7–8). „Aki azt állítja: Szeretem az Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazug, ki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szerethetné? Ezt a parancsot kaptuk tehát tőle: Aki szereti Istent, szerese testvérét is. (1Jn 19–21)

Amikor tehát a „hit szeméről” beszélünk, tulajdonképpen a „szeretet szemére” is gondolunk. (Itt emlékezünk Saint-Exupéry Kis hercegének – burkoltan Pascalt idéző – mondására: „Jól csak a szívével lát az ember.”)

„Szemről” beszélünk, de ez itt metafora, igazában nincs szó „látásról”! Istent nem láthatjuk, de hittel és szeretettel valamiképpen megtapasztalhatjuk Jelenlétét, működését a teremtett világban, főleg pedig testvéreinkben: ha szeretjük embertestvéreinket tettel és igazsággal, már a megkezdett isteni életet éljük.

Az Eucharisztia: személyek közötti viszonyok csomópontja (II. rész)

A II. Vatikáni zsinat az Egyház misztériumáról írva idézi Szent Ciprián meghatározását:   „Az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé  vált nép.” (LG 4) Az újabb kommúnió-egyháztana részben Szentháromság-teológia, részben a perszonalista filozófia kedvező befolyására alakult ki. Alapvető a perszonalisták által kidolgozott én-te-mi kapcsolat: kölcsönös nyitottság a párbeszédre, a kommunikációra, ill. a kommúnióra (szeretet-közöségre). A kommúnió-eszme mára már új, egyetemes kulturális paradigma lett. A társadalomban a jó vagy rossz kapcsolat/viszony meghatározó: építheti vagy rombolja a „szeretet civilizációját”.  Az Egyházat a feltámadt Krisztus Lelke élteti, és az Eucharisztia, a „vinculum caritatis” építi.

A szentségtanba is behatolt a személyes kapcsolat/viszony szemlélet. Az Eucharisztia, hitünk szent Titka - Isteni életünk szentségi tápláléka, megváltásunk egész misztériumának összefoglalása - valójában reláció-hálózat. Jean Mouroux, hívő francia perszonalista  filozófus meglátása szerint így is meghatározhatjuk: „Az Eucharisztia személyes viszonyok hálózata: reláció-hálózat. Teljesen függ a húsvéti misztériumtól: Krisztus Kereszthalálától és Feltámadásától, hathatósan megjeleníti Jézus Krisztus egyetlen megváltói tettét. Ezt a megjelenítést a Szentlélek a kenyér és a bor rejtett átváltoztatása által, tehát Jézus Krisztus személyeének valóságos [szentségi] jelenléte által valósítja meg; A legcsekélyebb jel teszi jelenvalóvá a legfenségesebb misztériumot, mert benne egymással összekapcsolódik ez a három: a valóságos áldozat, a szimbolikus áldozat, az örök áldozat. Mert az Eucharisztiának köszönhető, hogy megvalósul  – Isten Igéje által – Jézus Testének és Vérének valóságos jelenléte, vagyis magának Jézusnak a jelenléte, és ezáltal az embereket megmentő és Istennel kiengesztelő Megváltás aktusának valóságos [hathatós] jelenléte, és titokzatosan megkezdődik a Feltámadás világrendje.”[1]

Üdvösséges áldozat és megosztott kenyér

Az Eucharisztia Krisztus „húsvétja” (pászkája), átmenete (transitus) az Atyához: a szeretet áldozata. Manapság szívesebben használják az Eucharisztia, eucharisztikus lakoma, úrvacsora kifejezéseket a szentmiseáldozat helyett. Minden bizonnyal a keresztények között kibontakozott teológiai párbeszéd (a protestáns szóhasználat) is befolyásolta ezt. De mi a katolikus  Egyházzal valljuk, hogy az Eucharisztia egyszerre üdvösséges áldozat és megosztott kenyér. Az úrvacsora, eucharisztikus lakoma szóhasználat némileg feledteti azt, hogy Jézus - az utolsó vacsora alkalmával -  kereszthalála előestéjén szerezte e szentséget, szeretete legnagyobb jelét. A szentmiseáldozatot tehát az a Jézus rendelte, aki a halálig menő engedelmességben kiüresítette önmagit (Fil 2); ez a szerető önátadás volt az új születés, a Feltámadás forrása.

Eucharisztikus hitünk és áhítatunk központja, forrása a szentmiseáldozat cselekménye és az egyesülés Krisztussal a szentáldozásban. II. János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia kezdetű körlevelének egész második fejezetében részletesen kifejti az Újszövetségtől az egyházatyákon és a középkori teológusokon át a mai napig hangoztatott igazságot: „Az Eucharisztia építi az Egyházat.” Idézem a pápa körlevelét: „A II. Vatikáni zsinat tanítja, hogy az Eucharisztia ünneplése az Egyház növekedési folyamatának központi magva. »Az Egyház, vagyis Krisztusnak misztériumban már jelenlévő országa, Isten erejéből látható módon növekszik a világban«; és apápa.  mintha válaszolna e kérdésre: »De hogyan növekszik?«, így folytatja: „Valahányszor az oltáron bemutatjuk a keresztáldozatot, melyben »Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott« (1Kor 5,7), megváltásunk műve folytatódik. Az eucharisztikus kenyér egyszerre jelzi és megvalósítja a hívők egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban (vö. 1Kor 10,17).” (EE 21)

Szentségimádás

A szentmisén kívüli eucharisztikus áhítatnak, így a szentségimádásnak megvan a jogosultsága és lelki haszna, ha helyesen értelmezzük és gyakoroljuk. Nyilván értelmetlen, hamis a kálvinista vád, hogy ez bálványimádás, hiszen imádásunk nem a jelnek, az ostyának szól, hanem jelzettnek, Krisztus személyének.

Mindenképpen óvakodnunk kell, nehogy megragadjunk a jeleknél, a fizikai térben – vagy ma, a világjárvány idején – a digitális térben, hanem - a hit kegyelmét kérve – igyekezzünk „belépni” lélekben az „isteni Erőtérbe”, a láthatatlan szellemvilágba, keresve az eleven kapcsolatot a „rejtőző  Isten” megérthetetlen misztériumával: imádva és dicsérve Őt, hálát adva, könyörögve Jézussal együtt, az egyetlen Közvetítővel. Jézus halálig menő engedelmességével (Fil 2) egyetlen nagy IGEN volt az Atyának, és így megfordította a lázadó teremtmények állapotát. Ezért az Atya felmagasztalta, és mindenek Urává tette. (Vö. Fil 2)

Adoro Te devote, latens Deitas (Aquinói Szent Tamás himnusza)

„Rejtőző Istenség, hittel áldalak

Ki elrejteztél itt bor s kenyér alatt.

Szívem Teelőtted megalázkodik,

Mert ha téged szemlél, megfogyatkozik.

 

Szám, kezem, látásom, benned fennakad,

Bizton hitem mégis hallásból fakad.

Hiszem mind, amit szól Istennek Fia.

Nincs igazabb, mint az Igazság szava.

 

Rejté a keresztfa Istenségedet,

Itt az emberség is elrejtezkedett.

Mind a kettőt vallván és hittel hivén

Mit a jobb lator kért, azért esdek én.

 

Sebeid Tamással nem szemlélhetem,

Te vagy mégis, vallom, Uram, Istenem.

Add, hogy egyre jobban higgyek Teneked

Tebenned reméljek és szeresselek.

A II. Vatikáni zsinat az Eucharisztiáról (Ökumenikus távlatok)

Az Eucharisztia a keresztény/egyházi élet forrása és csúcsa. (LG 11). A II. Vatikáni zsinat összefoglalta a 20. század első felének Eucharisztiára vonatkozó kutatásait, amelyek a szentségtan és a liturgia megújításához vezetett. (DH 4001–4048) A zsinat után az erre a célra létrehozott vatikáni titkárságok (később tanácsok) szervezésében kibontakozott a teológiai párbeszéd a különvált keresztényekkel.

Az Eucharisztia az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete.

Szent áldozat, mert Krisztus a Megváltó egyetlen áldozatát megjeleníti (aktualizálja), és magában foglalja az Egyház fölajánlását; vagy más nevein: szentmiseáldozat, »a dicséret áldozata« (Zsid 13,15), lelki áldozat, szent áldozat, amely befejezi és túlhaladja az Ószövetség valamennyi áldozatát.

,,Eucharisztia, mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein (Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek – különösen étkezések alatt – magasztalták Isten műveit: a teremtést, a megszabadítást és a megszentelést.

Az Úr lakomája, mert az utolsó vacsoráról van szó, amelyet az Úr tanítványaival szenvedése előestéjén elköltött. Nevezik még a Bárány menyegzői lakomájának, hiszen annak elővételezése, amelynek színhelye a mennyei Jeruzsálem.

 Szent és isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája középpontját és legösszefogottabb kifejezését e szentség ünneplésében találja meg. Lehet beszélni a fönséges Oltáriszentségről, mert ez a szentségek szentsége. Ez utóbbi névvel a tabernákulumban őrzött eucharisztikus színeket illetik.

Communio, vagyis közösség, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki teste és vére részeseivé tesz bennünket, hogy egyetlen testet alkossunk; nevezik még a szent dolgoknak: ez a szentek közösségének első értelme, amiről az Apostoli hitvallás beszél –, angyalok kenyere, mennyei kenyér, halhatatlanság gyógyszere, útravaló (viaticum)…

Ökumenikus párbeszéd

Az újabb teológia az Eucharisztiára is alkalmazta a perszonalista filozófia és a fenomenológia meglátásait: elmélyítette a jelenlét fogalmát, és az eucharisztikus átváltozást, a szentmisében megvalósuló átlényegülést, a személyközi viszony-szerkezet távlatában igyekezett teljesebben értelmezni. Erre az átváltozásra a célváltozás (transfinalizáció) és a jelentésváltozás (transsignifikáció) kifejezéseket használták a teológusok. VI. Pál pápa Mysterium fidei k. enciklikája ismertette az új szemléletmódot. Elismerte az újabb kutatásokat, de óvott is a kizárólagosságtól: a célváltozás és értelemváltozás kifejezések önmagukban (tehát ha kizárólagosan vesszük őket) nem fejezik ki elég erősen és világosan Krisztus személyének valóságos szentségi jelenlétét, egyedülálló létvalóságát. Nemeshegyi Péter SJ teológus e kérdésben így pontosít: Krisztus a szentmisében isteni teljhatalmával a Szentlélek lehívása (epiklézis) által megszentelt kenyérnek és bornak új célt és értelmet ad. A változás oly gyökeres, hogy az adományok lényegét már nem nevezhetjük közönséges eledelnek, kenyérnek, bornak, hanem e jelek lényege: Krisztus értünk vállalt életáldozatát, halálát és feltámadását jelenítik meg hathatósan. A szentmisében Krisztusmaga lesz, teljes istenemberi, megdicsőült létvalóságában, az adományok létének alapja. Egy teljesen új és egyedülálló viszony alakul ki az adományok /kenyér és bor/ és Krisztus között: ez a viszony hasonló ahhoz  a viszonyhoz, amely majd a világ végén fogja a mindenséget Krisztushoz kapcsolni.”[2]

Az új szemlélet új távlatokat nyitott az ökumenikus párbeszédnek is.

II. János Pál pápa 1995-ben kiadott Ut unum sint kezdetű enciklikájával elkészítette a II. Vatikáni zsinat óta szépen kibontakozott ökumenikus párbeszéd mérlegét, és további irányelveket adott az egységtörekvés fokozására, a teológiai párbeszéd folytatására, amely során katolikus szakemberek ortodox, anglikán és protestáns teológusokkal számos korábban vitatott tanbeli kérdésben egyetértésre jutottak. A pápa az enciklika 36. pontjában hivatkozik az Unitatis redintegratio kezdetű zsinati határozat 11. pontjára:

,,A katolikus hitnek a megfogalmazása (…) ne legyen akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek. Mindesetre teljes egészében és világosan ki kell fejteni a tanítást. (…) Igazságszeretet, jóindulat és alázatosság vezesse a katolikus teológusokat, akik az ökumenikus párbeszédben – hűségesen az egyház tanításához – különvált testvéreikkel vizsgálják Isten titkait.’’

A pápa a következő pontban még a határozat most következő szakaszát is idézi: ,,A tanítások egybevetésénél ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak  hierarchiájuk, rangsoruk van, mert más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához.” A pápai dokumentum hangsúlyozza: Testvéri szellemben kell elmélyíteni Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát, megkülönböztetve a hit igazságait olyan teológiai megfogalmazásoktól, amelyek egy adott kor változó felfogásához igazodtak. Kerülni kell a türelmetlen polémiákat, hitvitákat, és inkább azt kell hangsúlyozni, amiben már egyetértünk (vö. Ut unum sint 38.)

Ezt a szellemet követték a katolikus–protestáns teológiai vegyes bizottságok az Eucharisztia misztériumának újraértelmezésében.

II. János Pál enciklikájára hivatkozott Ferenc pápa is Az Evangélium öröme (Evangelii gaudium 32) programjában, amikor a II. Vatikáni zsinat szellemében elkötelezte magát a „pápaság megtérésére”, a  primátus szolgálatként felfogott gyakorlására, a decentralizálásra és a szinodális egyházmodell megvalósítására, ami kulcsfontosságú az ökumenikus párbeszédben.

Az ökumenikus párbeszéd egyik eredménye, hogy kölcsönösen tisztázták az álláspontokat, amelyekről kiderült, hogy jórészt egymást kiegészítő szempontok a misztérium megközelítésében, nem pedig egymásnak ellentmondó nézetek.

Anélkül, hogy e párbeszéd minden állomását részletezném, inkább az Eucharisztiával kapcsolatos eredmények főbb pontjaira irányítom a figyelmet.[3]

Memoriale – hathatós megjelenítés

A katolikus–lutheránus vegyes bizottság egyik dokumentuma,[4] amikor a 2. részben a közös feladatokról beszél, hangsúlyozza, hogy már túlhaladtunk bizonyos ellentéteken az Eucharisztia értelmezésében. Az eucharisztikus jelenlétről ezt írja: ,,Katolikusok és lutheránusok közösen megvallják az Úr igazi és valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. De különbségek vannak a teológiai megfogalmazásokban, amelyek a jelenlét módját és tartalmát fejezik ki.”

A lutheránusok a Trienti zsinat szóhasználatát (transsubstantiatio) olyan kísérletnek tartják, amely racionalista módon akarja megmagyarázni Krisztus jelenlétét a szentségben. Egyesek szerint ez a kifejezésmód nem érzékelteti, hogy az Úr személyesen van jelen, tehát a szakkifejezés egy bizonyos naturalista félreértéshez vezethet. A lutheránusok a valóságos jelenlét jelölésére nem beszélnek átlényegülésről, hanem ezt mondják: Krisztus teste és vére jelen van a kenyérben és a borban, a kenyérrel és a borral, a kenyér és a bor alatt. Luther a megtestesülés analógiáját idézi fel. M. Thurian joggal bírálja a lutheri analógiát. A nehézség onnan ered, hogy Krisztus feltámadt testének misztériuma számunkra megérthetetlen. Kálvin a Szentlélek tevékenységével magyarázza Krisztus hathatós jelenlétét.

A lényeges tehát a személyes kapcsolat a hitben a feltámadt Krisztussal!

Az Eucharisztia újabb ökumenikus értelmezésében egyrészt rávilágítottak arra, hogy az Úrvacsora alapítása a zsidó pászkaünnep keretébe illeszkedik: dicsérő és hálaadó áldozat; másrészt, hogy az alapító igéken kívül („Ez az én testem…” „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”), amelyek az alapításra emlékeznek (anamnézis). Igen lényeges a Szentlélek lehívása (epiklézis), mert a teremtő Lélek erejében történik a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus üdvhozó művének hathatós szentségi megjelenítése. Fontos hangsúlyoznunk ezt a helyes (katolikus) tanítást, mert sokszor találkoztunk katolikusok körében is olyan téves magyarázattal, amely szerint a szentmise (a miseáldozat) Krisztus keresztáldozatának megújítása, megismétlése. Ezt az utóbbi kifejezést kerülni kell, hiszen az egyszer megtörtént keresztáldozatot nem lehet megismételni. A helyes fogalmazás: a meghalt és feltámadt Krisztus testének és vérének hathatós megjelenítése (re-praesentatio).

„Ezt tegyétek az én emlékezetemre!”

A kulcskifejezés tehát az anamnézis-memoriale-emlékezet lett. A vegyes bizottság tagjai megmagyarázták, hogy itt nem puszta emlékezetbe idézésről van szó. A Biblia szerint az emlékezés-emlékeztetés azt jelenti, hogy az Isten előtt hálával  felidézzük mindazt, amit Ő  népéért tett, emlékezünk jótéteményeire, kérve további segítségét, ígéreteire hivatkozva. A memoriale tehát Isten műveinek aktualizálása, miközben – imádkozva és dicsérve őt – ,,emlékeztetjük’’ az Atyát arra, amit értünk tett, és kérjük, hogy folytassa csodatetteit.  A csoda meg is történik, miután/amikor a pap lehívja a teremtő Szentlelket (epiklézis).

A memoriale gondolata különösképpen kidomborodik az ún. dombes-i csoport 1971-es nyilatkozatában.[5]

A memoriale (anamnézis) által tehát az Egyház hathatósan hirdeti Isten nagy művét. Az Egyház  Krisztussal való közösségben részesedik ebben a valóságban, amelyből él. A memoriálét mint megjelenítést és elővételezést a hálaadásban és a közbenjárásban éljük meg. Mindez a természetfeletti hitben történik.

Zárómegjegyzés

Hangsúlyoznunk kell: ha a katolikus-lutheránus teológiai vegyesbizottság szép eredményeket ért is el az Eucharisztia értelmezésében (miként pl. a közös augsburgi nyilatkozat a megigazulás kérdésében), a katolikus Tanítóhivatal szerint teljes közös hit hiánya még nem teszi lehetővé az interkommúniót, a katolikusok és evangélikusok részesedését egymás úrvacsorájában.

2019 őszén Közösen az Úr asztalánál címmel ökumenikus tanulmányt adott ki a német protestáns és katolikus teológusok ökumenikus munkacsoportja, amely arra a következtetésre jutott, hogy teológiai szempontból megalapozott az evangélikusok és katolikusok egymás eucharisztiájában/úrvacsorájában való részesedése. Nem szükséges hangsúlyozni, micsoda hatalmas horderejű teológiai felvetésről van szó. A kezdeményezés súlyát csak fokozta, hogy a német püspöki konferencia megbízottjai 2020 májusában arra jutottak, a teológiai tanulmány tükrében a felekezetközi „szentáldozás” kérdése az egyéni lelkiismeretre van bízva. Kis híján szavaztak is erről a német püspökök, de szeptemberben a Hittani Kongregáció súlyos kételyeket fogalmazott meg az ökumenikus tanulmánnyal kapcsolatban. Az ügy lényegében a mai napig függőben van.

Halász Piusz O. Cist Elmélkedései szentséglátogatásra

Halász Piusz (1909-1994) ciszterci atya Jöjjetek, imádjuk c.  kiadatlan elmélkedés-gyűjtemény! (Kézirat, 1980), valamint a hozzácsatolt kiegészítés (részletek a Napzárta előtt  c. naplójegyzetekből)   segíthetnek szentséglátogatáskor elmélyíteni hitünk szent Titkát. Az Eucharisztia ünneplésében mindig a szentmise bemutatása képezi a középpontot; de valójában a szent Cselekményt – Krisztus húsvéti misztériumának  hathatós megjelenítését – előkészíti és folytatj a szentségimádás: a hálaadást és az imádást ki kell terjesztenünk egész napunkra, egész életünkre.

„Vegyétek és egyétek!”

Magát Halász Piuszt idézem: „Az Oltáriszentségről nem lehet eleget elmélkedni.

Elsődleges célja a Jézussal való egyesülés a hitben és a szeretetben, aki  „a  kenyér és bor színe alatt táplálni akar bennünket. Hálaadó, (eucharisztia), dicsőítő és engesztelő lelkületét vesszük a szentáldozásban, hogy vele, általa és benne mi is ugyanezt mutassuk be a mennyei Atyának. Gondolok-e erre a szentáldozáskor? Megvan-e bennem az önátadás? Átélem a szentmise és az Egyház lényeges kapcsolatát? Krisztus bennem és általam tudja csak betölteni megváltói működését, lelkületem átváltoztatását. "Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem"( Gal 2,20).”

 „A lelki élet teoretikusai mondják, hogy a fontolgató elmélkedés egy idő után megszűnik s helyébe az egyszerű szemlélődés lép. Ezt magamon is tapasztalom. Az Írás egy mondatára függesztem tekintetem: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem"(Mt 26,26). Ez az Oltáriszentség titka. Mindenki tapasztalja, hogy csodálatos és titokzatos a természet világa. A szőlőtő gyökerei a földből szívják föl a vizet és édes borrá változtatják. A méhecske virágról virágra száll, kiszívja a nektárt és mézzé változtatja. Táplálékunkat mi is vérré változtatjuk. Az Oltáriszentség titka is az átváltoztatás: a kenyér és bor Krisztus szentségi testévé és vérévé változik. A szentáldozásban az elfátyolozott Krisztussal találkozunk, átváltoztatjuk, hogy átváltoztathasson bennünket. Megkérdem magamtól, mennyiben tapasztalom ezt gondolkodásomban és életvitelemben? Csak semmi tespedést, semmi beleélést a semmibe!”

Piusz Atya hangsúlyozza  az élő hit alapvető fontosságát az Eucharisztia kultuszában.

„Verjetek (Krisztus Jézusban) gyökeret és épüljetek rá, erősödjetek meg hitben…” (Kol 2,7) Szükséges, hogy időről-időre megvizsgáljuk, hogy tényleg a hitben és a hitből  élünk, hogy a hit valóban formálja gyakorlati magatartásunkat és megvan benne a bátorság vállalni a vele együtt járó kockázatot? Igen, mert az élet nem emberies, - és hogy azzá legyen, ez számunkra a nagy föladat. Különben győz az erőszak, az önzés és a haszon hajhászása. Az élet végső soron nem az eredményekkel és adottságokkal mérhető. Az igazi élet Isten állandó keresése; nem ismeri a fáradt abbahagyást, de az ideges fanatizmust sem. Ez mérgez és elszigetel. Egészséges ritmust akarok teremteni az életemben; ez óv meg az unalomtól; ritmust ad a kifelé forduló érdeklődés és a befelé forduló figyelem között. Isten nem lehet számomra csupán a hit tárgya és a tiszteleté, hanem élet, egész személyiségemet átjáró és összetartó valóság. A hit a biológiai és a szellemi sík fölött a harmadik teljesség, és nem csupán megtalált drágagyöngy. Fantázia lüktet benne és meglepetések tarkítják. Sors, amit vállalni és elviselni kell.”

„Nyolcvanegy éves vagyok. A korommal járó bajokat a jó  Isten adta kegyelmekkel igyekszem elfogadni és beépíteni életembe. Hálás vagyok a nagy belső békéért, mellyel minden nap megajándékoz a Gondviselés. - Hogy szellemileg továbbra is friss maradjak, elhatároztam: naponkint lejegyzek ide néhány gondolatot.

Fekvőhelyem fölött kis tabernákulumban őrzöm az Oltáriszentséget.. Ő jelenti otthonom atmoszféráját. Jézus életének két alappillére: tanítása és szentségi jelenléte. "Boldogok, akik most éheztek, majd kielégítenek "(Luk 5,21). Majd  "Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem (Mt 26, 26). Jézus gondjainkat és mindennapi szükségleteinket akarja szolgálni. A rutinból való szentáldozás könnyen valósággá válhat, s ez nagy veszedelem. De hogy éhezzük és szomjazzuk, ez a kegyelem ajándéka, - tehát mindenek előtt kőkemény szívünket kell emberi szívvé változtatni. Ez ugyancsak "transsubs- tantiatio", átváltoztatás. Hogy ez megtörténhessék, a Szentleket kellett elküldeni… Hogy a lélekből szent lélek legyen, ez ugyanolyan csoda, mint hogy a kenyérből Krisztus teste legyen. Kérlek Uram, óvj meg a naturalizmustól. Óvj meg attól, hogy teljesen beleragadjak ebbe a világba.

Az Eucharisztia Krisztus életáldozatának élő emléke. Emlék, azaz emlékeztet valamire, ami a múltban történt meg, ugyanakkor élő emlék, ami ma is él és valósul az Eucharisztiában. Az áldozat lényege önmagunk föláldozása, odaadása."Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem"(Gal 2,20). Vagyis nem marad űr, mert Krisztus tölti be, Ő válik énemmé. Egész értelmi életemet átitatja, érzelmeimet formálja, motívumaimat magasabb síkra emeli. Jézus a maga életét bennem éli meg. Így leszek "alter Christus" , nemcsak név szerint "christianus", hanem személyiségem tartalmi valóságában. Erre folytonosan emlékeznem kell.

Napról napra ide ülök íróasztalom elé az áldott csöndben. Kérdések merülnek föl a mélyből és feleletre várnak. Ma ez a kérdés így hangzik: Hogyan engedte meg Isten, hogy művét megrontsuk? Ez örök titok marad. A teremtés nem tükrözi többé Istent a maga eredeti tisztaságában. Összetört tükör. El tudunk menni mellette, mintha nem is léteznék.  A legtöbb ember így is teszi. A dolgok kétértelműekké váltak. "Delicta quis intelligit?" (Zsolt18,13). A bűn misztériumát sem vagyunk képesek átlátni. Azt szoktuk mondani: Isten annyira becsüli az embert, hogy szabadnak teremtette. És ha szabad a jóra, akkor szabad a rosszra is. Szabad a jóra, hogy megjutalmazhassa…És szabad a rosszra, hogy megbüntethesse? Nem, hanem hogy irgalmas lehessen iránta... Istenem, olyan nehéz megérteni, hogy a te szemedben értékes vagyok minden gyarlóságom ellenére. Ám ez is a hit dolga.”

Dienes Valéria elmélkedései „Hitünk szent titkáról”

Hitünk Szent Titka” c. kis könyvemmel a 2021 szeptemberében Budapesten megrendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus lelki előkészítéséhez kívántam csatlakozni: Dienes Valéria (1879–1978) filozófus és lelki író válogatott naplójegyzeteit, eucharisztikus eszmélődéseit tettem közzé.

Dienes Valéria Henri Bergson tanítványa volt, akinek spirituális filozófiája lelkiatyjának, Prohászka Ottokár püspöknek, lelkiatyjának és Teilhard de Chardinnek misztikáját is befolyásolta. Dienes Valéria lelkesen fordította Teilhard műveit, és maga teremtette meg e rokon gondolkodók között azt az „eszméletcserét”, amelyből saját eucharisztikus misztikája kibontakozott.

Könyvem központi fejezete Dienes Valéria gazdag, jórészt még feldolgozatlan szellemi kincstárából merít: az Eucharisztia megéléséből született eszmélődéseket kellő bevezetésekkel és kommentárokkal tettem közzé. Most e gyűjteményből három eucharisztiku elmélkedést szeretnék felolvasni. Ezeket Teilhard de Chardin jezsuita tudós lelkiségi műve, Az Isteni Miliő (Benne élünk) ihlette. ( Dienes Valéria az „Isteni Miliőt” Isteni Erőté-rrel fordította. )[6]

Hittel… (1957. augusztus 21. éjjel)

Nincsen a léleknek fontosabb pillanata, mint mikor az Eucharisztia előtt térdelsz. Hiszed-e ezt? Ha még nem hiszed, akkor kérd ezt a hitet. Ha már hiszed, akkor kérd ennek a hitnek folytonos mélyítését, mert ez a hit sohasem elég. -  Nincsen fontosabb pillanatod…

Úgy menj a templom felé, akár napi szentmisékre mégy, akár pusztán és egyszerűen az Ő látogatására indulsz, hogy most életednek legfontosabb pillanatai következnek. Az, amit most majd átélsz, az dönti el sorsodat, mert ezek az átélések fognak majd kifényleni, kigyúlni abban az Utolsó és legelső pillanatban, melyben az Úr végigsimítja Tekintetével befejeződött életedet. Ezek a pillanatok fognak összenőni egyetlen természetfölötti valósággá, mely beszélni fog rólad, ezek a pillanatok összeforrva, egyetlen dallá szövődve, mint életeddel kitermelt hangszer, fogják elkezdeni azt a Dalt, melyet a testedtől megfosztott lelked intonál majd halálod pillanatában az Úr előtt.

Nincsenek ezeknél fontosabb pillanataid, míg »idelent« vagy, addig ezek a pillanatok tartják egyensúlyodat. Ezek lelked épületének tartó oszlopai, ezek azok az összefoglaló erők, melyek rendet, harmóniát teremtenek benned, akár tudod ezt,akár nem. Ha az emberek tudnák, mit jelent számukra odatérdelni az oltár elé, ha tudnák, mi várja ott őket »örökkévalóságukra«, ha tudnák, hogy milyen nevelésen megy keresztül a lelkük, míg akár önfeledten ott térdelnek, akkor minden katolikus templom zsúfolva lenne adorálókkal. Nem sejtik, hogy ott a Jelenlét felfokozódik, hogy ott annak a nagy Erőtérnek, mely a mindenütt-valóságnak értelme, kitüzesedő csomópontjai vannak, hogy ott életre lángol a Felfoghatatlan, és annak sugárzatában érzi a lélek, hogy hazakerült. Hogy mindenféle idegen közegek közül most visszakerült saját elemébe, belemerült a Forrásba, melyből él, melyből kipattant és melybe majd visszatűnik. És mikor így benne folytatja életét, Benne elfogyatkozik és elfelejti magát, mintha nem is volna. Minden szó, minden kép hazug próbálkozás erre, mert amit az Oltárok Istene sugároz az odatérdelőre, az felül van az emberi megsejtéseken. Azért is van nagyrészt elzárva a léleknek cselekvésre szánt felső rétegeitől, és csupán mint öntudatlan erőközlés valósul abban, aki egészen átadottan és üresen tud odatérdelni az oltár elé.

Az isteni Erőtérben élünk (Ezek az élet legfontosabb percei.)

Ne haladj el soha egy templom előtt beköszöntés nélkül. Akármennyire sietsz, akármit képzelsz fontosabbnak, mint hogy bemenj. Itt vannak hagyva számotokra ezek az érthetetlen erőcentrumok, ezek a maguk teljességében meg nem érezhető átvillanások, ezek a visszaolvadások a nagy kohóba, mely kibocsátott egy darabig égni itt, hogy aztán visszakerülj itt elvégezvén a rád bízottakat. És mikor belépsz, ha csak egy pillanatra is, tudd, vagy legalábbis akard tudni, hogy hova mégy. Csak a szándékod legyen meg, hogy miért mégy. Csak az a tudomásod éljen benned, hogy Istened végtelen erőterének egyik ragyogó pontja felé mégy. Benne élsz, benne mozogsz, benne vagy. Nem léphetsz ki belőle, körülvesz, átölel, veled megy – ez mindenütt így, valósága mindenütt kísér. De most, éppen most, mikor befordulsz azon a templomajtón, most ennek az istenjárta Erőtérnek kiváltságos pontja felé haladsz. Most e Tér titokzatos Erővonalainak egyikén a maximum felé közelítesz, készítsd magadat, vesd le saruidat, mert szent a hely, ahol állasz. Égő csipkebokor, szórja forróságát feléd, de ne félj, csak menj, csak közelíts sarutlanlábbal, sarutlan lélekkel. Tárd ki fáradó vénáidat, zárd le magadat minden más elől, ne tudj, ne akarj semmi mást, mint egy érintést, egyetlen érintést onnan, abból a lobogó csipkebokorból, mely láthatatlanul vár téged azon a szent helyen. És ha elmentél az oltárig, ha letérdeltél ott, és ha sóhajtottál egyet az Úr felé, már mehetsz, mert már megérintettek, már megteltél újra, friss elem van kis lámpádban, van miből világoskodnod. Már elmehetsz megint az emberek közé, a napi munkádra, már nem magad dolgozol, hanem dolgoznak benned, már nem te élsz, hanem Valaki él benned. Volt megint egy pillanatod, mely az örökkévalóságra szól, mely betakarja kis tetteidet, mely elfogadja a többi pillanatot, magáénak veszi, erejével átjárja, színével átömleszti és folytatja mindeniket az örökkévalóság felé. Nem a következő, szomszédos pillanat felé, hanem a Vég és a Kezdet, a Cél, az Alfa és az Ómega felé.”

Felismerni Krisztust minden formában. (1957. szeptember 5.)

Hányféle formában közelít felénk Krisztus! Események, könyvek, emberek formájában. Barátaink és ellenségeink szavaiban, rólunk való ítéleteiben. Saját gondolatainkban, élményeinkben, kétségeinkben és meggyőződéseinkben. Egy váratlan látogatóban, egy szentbeszédnek valamelyik mellékmondatában, egy panaszkodóban, egy tanácsot kérőben, egy megoldhatatlannak tűnő problémában. Egy választásban, elhatározásban, félelemben vagy bizalomban, életünk, lelkünk minden rezzenésében.

Mert van hatalma rejtőzni és megmutatkozni. Szeret rejtőzni, hogy kipróbáljon. Az emmauszi úton kérdezi a két tanítványtól, amit úgyis tud. Nem neki van szüksége a válaszra, hanem nekik, a tanítványoknak van szükségük arra, hogy válaszoljanak. Ezért is kívánja imánkat. Arra sem Neki van szüksége, hanem minekünk. Azért van rá szükségünk, hogy imádságjárta eszméletünk megismerje Öt minden fátyolon keresztül. Mert életünkbe burkolódzik, saját eszmélésünkkel födi el magát, "tartóztatja" szemeinket, mint az emmauszi úton haladó tanítványokét, hogy "látván ne lássanak, hallván ne halljanak".

Miért akar így titokban maradni?

Mert nem is bírnánk elviselni jelenlétének szépségét. Földi eszmélésünknek csak a mi egyéni életünkön átszűrt jelenléte való. Annyi belőle, amennyi azoknak a tényeknek Isten gondolatával járó értelmezése kívánja. Itt elég azt éreznünk, hogy benne van minden élményünkben, hogy tele van vele minden valóságunk, hogy mindenben Ő beszél hozzánk, Ő szólít meg, Ő irányít és érteti meg velünk az életünket. Ez a megértés, benne az Ő jelenlétének megérzése a legfontosabb ebben a földi vándorlásban.

Azért is titkosan akar velünk lenni, hogy keressük Őt. Azért, hogy éljen bennünk az a belső feszültség, mely minden várásunkat jellemzi, mely minden félig tapasztalt élmény sajátja, mely rendes kísérője annak a bizonytalanságnak, amellyel Isten felé közeledünk. Be vagyunk állítva arra, hogy keressük őt és nem találjuk. Azt hisszük, hogy valami különös dolognak kell történnie velünk, pedig szó sincs róla. Hogy legteljesebben jelenlétének állapotába helyezkedjünk, egyszerűen közelednünk kell önmagunkhoz és a lehető legegyszerűbben tudni /hinni/, hogy velünk van és bennünk van. Tudni, hogy kezében eszmélésünk fonala, hogy irányítja azt az áramlást, melyet eszmélésünk folytonosságának érzünk. Ez az alap-beállítódás, mely Őt a legjobban megmutatja nekünk. És ezt nem lehet megszerezni máshol, mint a Hostia /az Oltáriszentség/ előtt.

A Jelenlét gyakorlata csak a kétségtelen Jelenlétnek átélése lehet. Ez pedig nincs meg sehol máshol, mint az oltár előtt. Meg kell keresni Őt mindennap. Hiába próbálod a jelenlét tudatát folytonosítani, ha nem mégy oda Elébe egyedül azzal a szándékkal, hogy ottlétét megérezd. Akárki próbálja ezt e nélkül, nem sikerülhet neki.

A Jelenlét tudata lassan fejlődik. És mikor már vannak belőle perceid, akkor kezded megtalálni életednek minden pillanatába beleszövődő Krisztust. Rájössz, hogy Ő tulajdonképpen az életedet éli, mindent átérez, átgondol, átcselekszik benned, és azért válik naggyá a legkisebb hibád is, mert azt Ő nem éli, nem gondolja, nem cselekszi. Megzavarod Őt a te életed élésében, pedig Ő akarja azt élni. Határtalan szeretetében minden emberéletet Ő akar megélni, azért is jött ide embernek, hogy majd ezt a valóságot magáévá tegye. Azt a valóságot, amely a te életed. Gondolj erre mindig, mikor valami távolodás fenyeget, vagy mikor meginogsz az akaratoddal, és azonnal képtelen leszel arra, hogy Őt meggátold perceid átélésében. Úgy kormányozd magadat, hogy Ő minden eszméleti állapotodnak alanya lehessen, és te elmondhasd nyugodtan, hogy Isten él, gondolkozik és cselekszik benned.

Ha így élsz, és ha így látogatod a Hostiát, akkor életed minden tartalma elváltozik. Olyan lesz, mintha fény vibrálna át rajta, mintha minden percednek tüze volna, lassanként vékonyodik előtted az a földi "valóság”-réteg, mely elfödi előled azt, hogy Ki él benned. Eljön az idő, hogy vékony selyemfátyol gyanánt bocsátja át annak fényét, hogy minden életeseményedben ott dolgozik a Krisztus.

És majd az utolsó szavaknál lehull ez a fátyol. Ámen.

 

[1] Jean Mouroux, Faites ceci en mémoire de moi, Aubier, Paris, 1970, 71–72.

[2] Bizonyos túlzásokat helyreigazított VI. Pál Mysterium fidei kezdetű körlevele. Vö. Nemeshegyi Péter SJ, „Ezt tegyétek az én emlékezetemre”,   Teológiai zsebkönyvek/4, Távlatok-Adapé, 1994,121–123.

[3] Vö. Tanulmányomat a Távlatok 28. számában

[4]A római katolikus–lutheránus vegyes bizottság dokumentuma: ,,Le repas du Seigneur’’, Documentation Catholique, n° 1755, 1979.

[5] Az ún. dombes-i (katolikus–protestáns) csoport  jelentése 1971-ből a Lyon közelében fekvő trappista kolostor – ,,Notre Dame des Dombes’’ – volt a katolikus–protestáns ökumenikus csoport megbeszéléseinek színhelye, innen kapta nevét a nyilatkozat.

[6] [6] Szabó Ferenc SJ: „Hitünk szent titka”  Dienes Vakéria az Eucharisztia erőterében. Eszméletcsere. JTMR- Távlatok, 2019. (Az alábbi idézetek:178-182. old.)-  Szabó Ferenc  - Dienes Valéria nyomán - megmutatja az „eszméletcserét” Bergson, Teilhard és Prohászka között, illetve rokonságot Teilhard, Prohászka és Dienes Valéria eucharisztikus misztikája között

 

31 július 2021, 15:02