Kenyér: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 17. vasárnapra

A Szentírásban a kenyér Isten ajándéka, egyszersmind az emberi létfenntartás lehetőségét és minőségét leginkább meghatározó táplálék. A Teremtő áldása a föld termékenysége és az éltető eső. A Gondviselő ad magot a magvetőnek, hogy az ember arca verejtékes munkájával a szívét megerősítő kenyeret termeszthessen a földből (Zsolt 104,15).

A mindennapi élet körülményeit és helyzeteit is a kenyér íze érzékelteti. Aki szenved, akit Isten látszólag elhagy, annak „könnyek” a kenyere (Zsolt 42,4), az Isten jóakaratában bízó ember viszont örömmel eszi kenyerét (Préd 9,7). A bűnösnek gonoszság vagy hazugság (Péld 4,17) a lusta embernek pedig tétlenség a kenyere (Péld 31, 27).

De a kenyér nemcsak személyes létfenntartásra szolgál, hanem megosztásra is való. Az étkezés alkalom a találkozásra és a közösség megélésére. A rendszeresen együtt fogyasztott kenyér sorsközösség, a meghitt barátság jele. A sorstárs és barát árulása azonban a legfájóbb csalódás (Zsolt 41,10; Jn 13,18). A falat kenyeret kínáló vendégszeretet gesztusa révén Ábrahám angyalokat lát vendégül és isteni ígéretet kap (Ter 18,4). Az éhezővel megosztott kenyér pedig - különösen a fogság óta - a testvéri szeretet legszebb kifejeződése.

De mit jelent nekünk ma a kenyér?

Zavarba ejtő kettősséget. Egyszerre juttatja eszünkbe az éhezőket és a dúskálókat. Egy átlagos élelmiszerüzletben is péksütemények és cukrászati termékek dús sokféleségével találkozunk. A túlsúlyproblémákkal küzdők pedig jól tudják, hogy tanácsosabb lenne minél kevesebb szénhidrátot fogyasztani.

Pedig még nincs nyolcvan éve, amikor Pilinszky háborús élményei kapcsán ezt írta: 

„Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak - mint éhség, szomjúság és hazátlanság - elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt.” (Ars poetica helyett).

Versében a Francia fogoly állati kiszolgáltatottságának felejthetetlen, háborús emléke a költő szívét követelő, földi táplálékkal nem csillapítható, igazság utáni örök éhségként kísért.

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Még én is emlékszem a nagyszüleim generációjára, idős nénikre és bácsikra, akik a háborús idők alatti nélkülözésre emlékezve és emlékeztetve a földre lehulló kenyérdarabot felvették, megcsókolták és megették.

Tragikus tény és a javak elosztásának drámai igazságtalansága, hogy a fizikai éhezés botránya sokak számára ma sem évtizedekkel ezelőtti háborús emlék, hanem hétköznapi realitás.

Az éhség azonban nemcsak fizikai nélkülözésből fakadhat. József Attila a „kenyérhéját, miegymást keresgélő, oly igen-éhes, lompos, lucskos kutya” képében saját létállapotára, lelkére ismer. A „világból nyűvötten, mindent látó” költő mintha csak az értelmi és erkölcsi válsággal küzdő posztkeresztény Európát szemlélné. A lefekvés után, az altató nyomorúság álma előtt történik valami nyugtalanító:

Egyszer csak előbúvik/ Nappali rejtekéből,/ Belőlünk,/ Az az oly-igen éhes,/Lompos, lucskos kutya/ És Istenhulladékot,/Istendarabkákat/ Keresgél.

János evangélista Jézus jeleinek, szémeiáinak bemutatása során a szinoptikus evangéliumok beszámolóihoz képest sokkal mélyebb, az isteni és emberi lét titkait tágabb összefüggésbe helyező tanítást fejt ki. A kenyérszaporítás eseménye és körülményei azt hivatottak velünk megértetni, hogy Krisztus az Élet Kenyere.

Ha szeretnénk ebből valamit megragadni, akkor éreznünk kell magunkban az éhséget. Szolzsenyicin a Gulág fogságát felidéző sora emlékeztet erre mindnyájunkat, mely szerint „a jóllakott ember nem tudja megérteni az éhezőt”.

Ha fogékonnyá válunk a test elemi szükségleteire, az éhezők, az üldözöttek és a szenvedők éhségére, de a jóllakottak értelmes és teljes élet utáni szellemi és spirituális éhségére is, amit földi táplálék nem csillapít, akkor ezeknek az éhségeknek az együtt-érzékelésében és a csillapításukra való készségben lehet táplálékunkká az az eukarisztikus gesztusokkal megosztott és megsokasított kenyér, amit Jézus kínál nekünk.